– Doktor Csögör Lajos egyetemi tanárról kevesen tudják, hogy politikai múltja a nagy gazdasági világválság utáni évekbe nyúlik vissza. Életének erről a szakaszáról faggatom.
– Egyetemi hallgató voltam az 1930-as évek elején, a gazdasági válság, Hitler uralomra jutása, a fasizmus erősödése idején. Az országos elégedetlenség természetesen áthatotta a polgári-földesúri rendszer által elnyomott nemzetiségeket is, akikre a gazdasági bajokon kívül a nemzetiségi megkülönböztetés is súlyosbodott. Ebben a politikai helyzetben a Román Kommunista Párt ötödik kongresszusa még 1931-ben határozatot hozott a nemzetiségi tömegek politikai megszervezéséről. Erdélyi és Bánsági területi Bizottsága azután 1933 februárjában elhatározta, hogy a Magyar Párton belül meg kell szervezni a vezetőség irányvonalával engedetlen tömegeket. A párt felszólította a pártszervezeteket, bizonyítsák be a tömegek előtt, hogy a Magyar Párt a mágnások, bankárok pártja, s mint ilyen éppen azokkal a földesurakkal, tőkésekkel működik együtt, akik a nemzeti elnyomást gyakorolják. Ebből a párthatározatból született a mozgalom, amely Magyar Párti Ellenzék néven ismeretes, és amelyben magam is bizonyos szerepet játszottam.
A mozgalomban kezdetben azok vettek részt, akik előzőleg a Falvak Népe szerkesztőségében, illetve a lap terjesztésében tevékenykedtek, de csatlakoztak hozzá munkásokon, szegényparasztokon és haladó értelmiségieken kívül a vezetőséggel szemben ellenzéki polgári elemek is – mint például dr. Radványi József kolozsvári ügyvéd, aki névlegesen magára vállalta az ellenzéki mozgalom sajtóorgánumának, az Ellenzéki Közlöny című lapnak a kiadását. Igaz, hogy ezt a szerepet csak az első két szám megjelenéséig vállalta.
– Csak az első kettőig?
– Igen. Az Ellenzéki Közlönyből 1933 áprilisa és 1934 májusa között, az akkori sajtóviszonyok miatt, mindössze négy szám jelenhetett meg, s az is röpiratként (tudniillik röpirat kiadásához nem kellett megszerezni az állambiztonsági szervek külön hozzájárulását). Miután Radványi felismerte, hogy mozgalmunk nemcsak a párt vezetőségén belüli személycserére irányul, hanem ezen messze túlmenő politikai célokot követ, kivált, és így az Ellenzéki Közlöny további két számát már magam vállaltam.
Ebben a rövid életű kiadványban jelent meg például Tabéry Géza cikke, amelyben az író számbaveszi, kik voltak azok, akik szembekerültek a párt hivatalos vezetőségével. Megemlíti a városépítő Bernády Györgyöt, a közíró Brenner Miklóst, sőt Kós Károlyt is. A román és magyar tömegek együttes harcának szükségességét hangsúlyozta egy másik cikkben – ha jól emlékszem, Sinfalvi tanulmányok címen – Kovács György, akkor még fiatal író.
– Mi volt az ellenzéki mozgalom megfogalmazott programja?
– Az 1933. június 19-én, Kolozsvárt megtartott alakulógyűlésen, a Csizmadiaszínben összegyűltek által elfogadott program kimondta, hogy az ellenzék szembefordult mindenfajta fasizmussal, síkra száll a szabadságjogok korlátozása ellen, az anyanyelvi oktatásért minden fokon, a nyelvvizsgákkal, magyar ajkú tisztviselők, vasutasok elbocsátásával szemben, egyenlő elbírálásukért állami alkalmaztatás esetén.
Kezdetben megpróbálták elhallgatni a kolozsvári programot. Amikor pedig az ügy nagyobb hullámokat vert, akkor a hivatalos Keleti Újság részéről támadás volt a válasz, amelynek során nem elveket támadtak, hanem személyeket. A vezetőség azonban nem hagyhatta figyelmen kivül az ellenzéki mozgalmat, s éppen ezért kénytelen volt Marosvásárhelyre kongresszust összehívni. A kongresszuson mi is megjelentünk, képviselőinket azonban – Ferencz János fenesi földművest például – nem engedték szóhoz jutni. Mire az ellenzék képviselőiként, több száz marosvásárhelyi dolgozóval együtt, az Apollo-teremben tartottunk tiltakozó nagygyűlést.
Az ellenzéki mozgalom népszerűségére jellemző, hogy az 1933 szeptemberétől kezdve megjelenő hetilapunk, a Népakarat több ezer példányszámban terjedt. Megjegyzem, hogy amikor a Közlönyt a negyedik szám megjelenése után betiltották, engem és Kovács György írót államellenes izgatás címén bíróság elé állítottak, ahol a reakciós ügyész ötévi börtönbüntetés kiszabását kérte. Szegő Imre kolozsvári ügyvéd nehezen tudott kedvező ítéletet elérni.
– A történeti köztudatban az Országos Magyar Párti Ellenzék elsősorban az 1933-as év végén sorra került országos választások kapcsán szerepel.
– Némi joggal, ugyanis a Vaida-Voevod által vezetett reakciós kormány bukását követő választáson ez az ellenzék is fellépett. A vezetőség a liberális párttal együttműködve mindent elkövetett az ellenség térnyerésének megakadályozásáért. Abban az időben a választáson résztvevő pártok, politikai tömörülések, bizonyos választási jellel indultak. Nos, a Liberális Párt gondoskodott arról, hogy választási jelünk se legyen – kiadták azt a szilvapálinkafőzők egyesületének. Ez a jeltelenség a mi elnyomottságunk, üldöztetésünk jele, de ugyanakkor a mi erőnk és önbizalmunk jelévé is kell váljék – hangoztattuk akkor a tömegek felé. A terror körülményei között legtöbbször még odáig sem jutottunk el, hogy letehessük a jelöltlistát. Engem például Kolozsvárt kétszer is megakadályoztak ebben. Marosvásárhelyre kiküldött képviselőnket, Mayer Lászlót fegyveres kísérettel toloncolták vissza. Séra Zoltánt, a Népakarat felelős szerkesztőjét Csíkszeredán tartóztatták le, Lukács Márton menasági földművessel és Bákay Domokos bánfalvi kisiparossal együtt. A tőkés-földesúri terror fokozódását mutatja az is, hogy a választások után, 1934 januárjában a Népakaratot betiltották, szerkesztőit – Mayer Lászlót, Séra Zoltánt és Incze Jánost – elítélték. Két hónapra rá Marosvásárhelyen új lapot indítottunk Székelyföldi Népakarat címen, majd miután ezt is betiltották, a sajtópropaganda-munkát a Székelyföldi Néplap címen megjelenő kiadványokban folytattuk.
– Miben látja a mozgalom történelmi szerepét?
– Mozgalmunk nagymértékben hozzájárult az elégedetlen romániai magyar tömegek és a haladó értelmiség megszervezéséhez. Hozzájárult ahhoz, a Román Kommunista Párt által irányított, antifasiszta küzdelemhez, amely egy évtized múltán az augusztus 23-i fordulatban érte el csúcspontját. A mozgalom közelebb hozta egymáshoz a román és a magyar tömegeket is. Mindezzel az Országos Magyar Párti Ellenzék a negyven évvel ezelőtt megszületett MADOSZ előkészítőjévé vált.
– Engedelmével ugorjunk egy évtizednyit az időben. A felszabadulás után Marosvásárhelyt megjelenő lapban, a Szabad Szóban olvastam egy 1945 augusztusi tudósítást, az orvosi kar létesítését megelőző munkálatokról, amelyben a riporter szó szerint a következőket írja: „A legnehezebb körülmények között, napi tizenhat-húsz órát dolgoznak az új kórház munkáshősei. Kevés az ember, gyenge az élelmezés, de mindenki lelkesen, nagy hivatástudattal végzi feladatait.” Ön rektorként közvetlen résztvevője volt ennek az építőmunkának. Arra kérem, idézze fel a mindennapi hősiességnek ezt az időszakát.
– Valóban nehéz, rendkívül nehéz és áldozatos munkát végeztünk akkor, 1945–1946-ban. Ahogy az első szabad május elsejék egyikén a kolozsvári diákok plakátja is hirdette, majd mindenben a semmiből teremtettünk új világot. A hősies helytállás példáival lépten-nyomon találkozott az ember munkások, parasztok és értelmiségiek részéről egyaránt. Emlékszem rá, hogy néha, Kolozsvárról késő este érkezve, az orvosi intézet ablakaiban még világosságot találtam. A háború és a fasizmus gyötrelmeitől felszabadult emberek előtt új távlatok nyíltak. Ezek a távlatok olykor hihetetlennek tűnő alkotóerőket szabadítottak fel, rendkívüli nehézségek legyőzésére tették őket képessé. Azok az orvosok például, akik este tízig-tizenegyig dolgoztak, a lakáshiány miatt sokadmagukkal laktak esetleg egyetlen rosszul bútorozott szobában. Sőt, saját műszereiket, berendezéseiket, könyveiket is beadták a „közösbe”, hogy dolgozni, gyógyítani és tanítani lehessen. S mindemellett még tudományos ülésszakok rendezésére is futotta erejükből.
– Ha szabad közbeszólnom: láttam egy híradást a helyi lap 1946. február eleji számában, amely arról tudósít, hogy az egyetemi év megkezdésének első napjaiban Kelemen László, Vascan Alice, Horváth Éva és Dóczy Pál doktorok érdekes előadásokat tartottak.
– Igen. Miközben az alapvető létszükségletek megteremtése volt a gond, a lakosság rendkívüli művelődési és tudásszomjának kielégítésére is volt időnk. Érdekes, hogy egy-egy ülésszak alkalmából a nagyközönséget érdeklő előadások is elhangzottak. Gyakran előfordult, hogy a közönség egy része a termen kívül rekedt, mégsem akart eloszlani. A diákok vitakedve olykor mélyen az éjszakába nyúló, szellemi izgalommal telített estéket eredményezett. Mindezzel az intézet gyorsan megnyerte az akkor még kisvárosszámba menő – alig félszázezer lakosú – Vásárhely szeretetét. A város vezetősége – Vidor Groza prefektussal. Sós polgármesterrel, Veres Károllyal az élen – és az itt élő haladó gondolkodású alkotó értelmiségiek, Antalffy Endre, Molter Károly, Metz István és mások, már kezdettől segítőkészen álltak az új intézet mellé. Rövidesen a lakosság széles rétegei is felzárkóztak az új főiskolai intézmény köré. Például szegény diákok az egyetembarátok körébe tartozó családoknál étkeztek. A falusiak ágyneműt adományoztak, hogy a bentlakást fel lehessen szerelni, élelmiszert hoztak. Egyszóval a közösség melegét érezhettük magunk körül.
– Visszatekintve: honnan gyűlt ennyi erő, ennyi lelkesedés?
– A háború, a fasizmus szörnyűségei után voltunk. A túlélés öröméhez hozzáadódott a távlat, egy új, demokratikus világ távlata. S hogy ezt a távlatot érezhettük, abban döntő szerepe volt a Román Kommunista Párt következetes marxista-leninista nemzetiségi politikájának. Személy szerint rendkívül sokat köszönhettünk az akkori miniszterelnöknek, dr. Petru Grozának, ennek az igazi nagy román hazafinak, aki a legnehezebb, legbonyolultabb kérdések megoldásában is segítségünkre volt. Már az indulásnál is. A marosvásárhelyi orvosképzés megindulásában döntő szerepe volt annak, hogy megkaphattuk az egykori hadapródiskola épületét – a mai egyetemi épületet – és az összes városi kórházépületet. Az akkori nehéz gazdasági viszonyok, a helyreállítás körülményei között is, jelentős anyagi támogatást élveztünk. És a napi nehézségek legyűrése közben állandóan magunk mellett érezhettük azt a Grozát, akinek gyakori látogatásai, lelkesítő beszédei tanárnak, diáknak egyaránt erőt adtak, élményt jelentettek. Három évtized távlatából is a legnagyobb megbecsüléssel tudok erre az igaz emberre visszagondolni. Harminc év távlatából nehéz mindezt megeleveníteni. Sok minden történt közben. Hogy mást ne mondjak, mai problémáink egészen más természetűek: nagyon messze van az az idő, amikor még az elemi létfeltételek megteremtése és napról napra való biztosítása volt a feladat. Fiatalabbak számára talán nehezen is érthető, olykor romantikusnak, patetikusnak tűnhet mindaz, ami azoknak az éveknek sajátja volt, s ami azzal a forradalmi hullámmal függ össze, amely az egész országot elborította 1944. augusztus 23-a után, olyan erőket szabadítva fel, amelyek valóban csodákra voltak képesek.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 4. számában, 1975. január 24-én.