S azonnal helyesbítsünk is: majdnem egy negyedszázadé – mert az 1972-os statisztikai évkönyv utolsó adatai – tavalyiak. A huszonötödik köztársasági esztendő művelődési mérlegét majd csak jövő ilyenkor lehet felállítani. Aki valaha történelmet tanult, tudja: egy negyedszázad általában nem történelmi idő. Aki a statisztikai évkönyvet kézbeveszi – akárhol üti is fel azt – meggyőződik: ez a negyedszázad – történelem. Tartalomban, történésben, fejlődésben önálló korszak.
Hogy mi változott, azt talán az olvasó leginkább azon mérheti le, ami a könyvből hiányzik: statisztikai évkönyveinkből eltűnt az írni-olvasni tudók számáról, arányáról szóló fejezet, ahogy gyakorlatilag eltűnt az írástudatlanság. Ezzel szemben több mint háromszor annyian járnak egyetemre és több mint hatszor annyian középiskolába, mint 1948-ban.
Tudott dolgok ezek, s a statisztikai évkönyvet inkább arról faggatnók, hogy miként alakult ez alatt a negyedszázad alatt a művelődési eszközökkel, a „párhuzamos iskolával” való ellátottság – és ami ennél is fontosabb, a kulturális adottságokkal való élés ebben az országban, ahol a lakosság jelentős része nemrég írástudatlan volt.
A hagyományos művelődési eszközök közül kortársainkra látható módon a hetedik művészet gyakorolta a legnagyobb vonzerőt. Ma Romániában több mint négyszer annyit járnak az emberek moziba, mint negyed századdal ezelőtt. De a színházak és zenei intézmények látogatottsága is több mint háromszoros. Persze ezen az átlagértéken belül igen nagy a szórás. Amíg a színházak, operák, ének- és táncegyüttesek látogatottsága szerényebb mértékben nőtt, a bábszínházi nézősereg közel ötvenszeresére duzzadt! 122 ezer néző 1948-ban, közel hatmillió 1971-ben. (A „robbanás” érzékeltetésére: 1948-ban még közel nyolcvanszor, 1971-ben már alig háromszor annyi nézője volt az „igazi”-nak, mint a bábszínháznak.)
Az egymás mellett álló értékeket nézve feltűnik az, hogy a színházak és zenei intézmények látogatottsága 1962 körül érte el a csúcspontot. (‘62 körül, azaz a hatvanas évek folyamán, mert 1960-ban volt legtöbb a színházlátogató, viszont 1970-ben az operettnéző.) Tény azonban az, hogy a teremszórakozások – ha szabad az eddig felsorolt formákat így összegezni – a hatvanas években a telítődés jeleit mutatják. Ez a telítődés persze viszonylagos, nyilván nem a növekedés végső határát jelzi, hiszen kevéssé valószínű az, hogy kortársaink számára az egy főre eső évi tíz film és alig egy színházi-, zenei est jelentené a határt.
Művelődés-szociológiai vizsgálatok mellőzésével is állítható az, hogy a hagyományos művelődési intézmények megtorpanása a „televíziós helyzet” következménye. Az elmúlt tíz év folyamán ebben az országban több mint másfél millió házban szereztek be tévét, tehát a családok egyharmada tévétulajdonos, ami azt jelenti, hogy több mint egyharmada tévénéző. (A rádió-előfizetők száma 1948 óta megkilencszereződött, a televízió viszont tíz év alatt válott a művelődés legfontosabb eszközévé.)
Művelődésünkben „televíziós helyzetről” lehet beszélni, amennyiben nyilvánvaló az, hogy kortársaink szabadidő-gazdálkodásában a művelődésre fordított idő legnagyobb tétele a tévézésre esik, a tévé bizonyára meghatározó szerepet játszik a többi művelődési eszközökhöz való viszonyunkban is. De maradjunk a számoknál: több a televíziótulajdonos, mint ahány jegy elkel az ország összes opera-, népiegyüttes-, avagy szimfonikuselőadásán évente.
Sajátos módon, a televíziótól látszólag függetlenül, egyenes vonalú növekedést mutatnak a sajtóra és a könyvre vonatkozó adatok. Az újságfogyasztás huszonöt év alatt megduplázódott. A könyvkiadás is növekedett, a nyilvános és az iskolai könyvtárak forgalma pedig tavaly nyolcszorosa volt az 1948-asnak. Az a bizonyos nyilvánvalóan nem létező statisztikai kortársunk – aki nemlétezőként is többet mond korunkról, mint bármelyik hús-vér ismerősünk – szóval a statisztikai átlaghonfitárs évente három könyvet vásárol és négy könyvet vesz ki könyvtárból. Tehát hétnél egészen biztosan több könyvet olvas el egy év leforgása alatt. Az adatok további szaporítása nélkül is nyilvánvaló talán az, hogy új, kettős értelemben is új művelődési helyzet alakult ki az elmúlt huszonöt év alatt. A köztársaság negyedszázada folyamán a művelődési igények és lehetőségek példátlan módon megnövekedtek, s az utóbbi tíz esztendő televíziós robbanása pedig alapvetően módosította a művelődési eszközök és igények szerkezetét.
Bizonyára van a statisztikai évkönyvnél lebilincselőbb olvasmány – tanulságosabb azonban aligha. Tanulságai nemcsak eredményeinket dicsérik, hanem feladatainkat is jelzik. Azt a követelményt fogalmazzák például, hogy ezzel a művelődéstörténetünkben páratlan mélységű és szélességű átalakulással a kor színvonalán mozgó tudományos módszerességgel kellene foglalkozni. A nagy hatókörű művelődési eszközök fokozott tudatosságot, hozzáértést, szakszerűséget, elméleti színvonalat követelnek. Egyszóval a kultúra tudományát igénylik.
A népi kultúra igen lassan spontán módon alakult, az egykori magaskultúra pedig jelentéktelen kis csoportra terjedt ki. A szocialista tömegkultúra gyors kibontakozása, széles kiterjedése miatt egyaránt megköveteli a tudatosságot, tudományos megközelítést.
Megjelent A Hét III. évfolyama 46. számában, 1972. november 17-én.