• a „két Korunkról”
• a rétegződött értelmiségről
• a lelki provincializmusról
DANKANITS ÁDÁM: Mint aki személyében kapcsolja össze a KORUNK régi és új folyamait, s ez utóbbinak másfél évtizedes történetét főszerkesztőként alakította, hogyan látja a fasizmus által megszakított hagyomány és az új sorozat viszonyát? Azaz, a változott körülmények között, hogyan folytatja a Korunk a Gaál Gábor-i hagyományokat?
GÁLL ERNŐ: Hogy mit jelentett a régi Korunk, arra nézve ma már a tudományos kutatás adja meg a választ. Már-már valamiféle „korunkológiáról” is beszélhetnénk. Mindenesetre, hogy csak az utóbbi megnyilatkozásokra hivatkozzam, a Kántor-Láng féle irodalomtörténeti összefoglalás számos konkludens megállapítást tett ebben a tekintetben és nagy érdeklődéssel várom Tóth Sándor Gaál Gábor-életrajzát. A régi Korunk exhausztív jellemzésétől eltekintve tehát inkább arról szólanék, hogy mit érzek ebből a gazdag hagyományanyagból élőnek, közelállónak. Személy szerint az úgynevezett népfront-korszakhoz kapcsolódom, ha tetszik, akár biográfiailag is. 1937–1938-ban váltam magam is tudniillik a lap munkatársává. Elsősorban persze eszmei természetűek azok a szálak, amelyek a Korunknak ehhez a korszakához fűznek. Ez ugyanis az a korszak, amelyben a lap következetesen elhatárolta magát a szektás-dogmatikus törekvésektől, s ugyancsak ebben az időben fordult a konkrét cselekvés nyelvére a romániaiság tétele – a Vásárhelyi Találkozó szellemi előkészítése, a MADOSZ támogatása kapcsán például. Ez az a korszak végül, amelyben a marxizmus kritikai álláspontján szilárdan kitartva a Korunk megnyílt az eszmei konfrontáció előtt. A hagyomány persze nemcsak ösztönöz, nemcsak rangosít, hanem néha nyomaszt is. Nyomaszt akkor, amikor történelmietlen módon összehasonlítási alappá válik. Esetünkben például nyilvánvaló az, hogy a régi és az új folyam szerepe a helyzet megváltozása következtében sok tekintetben eltérő. Amíg a régi Korunk az egyetlen folyamatosan és legálisan megjelenő magyar nyelvű elméleti marxista folyóirat volt, az új folyam szerepe döntő módon romániai, és a korszerű, szocialista nemzetiségi tudat kimunkálásában áll. Ezt a funkcióját viszont számos laptársával együtt látja el. A régi Korunkhoz képest új feltételként hat a tudományos-műszaki forradalom, az információs robbanás, tehát több olyan egymással összefüggőn kibontakozó folyamat, amelyek mindegyike a szintézis igényének ad nagyobb nyomatékot. Új jelenség az is. amit a marxizmus reneszánszának szoktunk nevezni, és amely ha sokszor ellentmondásos formában ugyan, mégis jellemzi a kor szellemi életét. Innen adódik azután a dialógus, a nem marxista áramlatokkal való kritikai szembesítés szükségessége. Új módon jelentkezik a romániaiság kérdése is a lap új folyamában. A Korunk ma a romániai valóság, az itteni szellemi élet tükrözése által fejti ki határokon túli funkcióját.
DANKANITS ÁDÁM: Szerkesztőként és szociológusként hogyan látja a romániai értelmiség egységes egészén belül a magyar értelmiség fejlődését?
GÁLL ERNŐ: A Korunk-olvasók nagy része valóban az értelmiség köréből kerül ki – bár a munkásság soraiban sem ismeretlen a lap. Azt akarom ezzel mondani, hogy már szerkesztőként is elsősorban az értelmiség problematikája foglalkoztat, szociológusként pedig munkám megjelenése után is a kérdéskör fő érdeklődési területem maradt. Nos, azt hiszem, fontos is ez a problematika. Egy népcsoport számára egzisztenciális fontosságú kérdésként jelentkezik értelmiségének színvonala, differenciáltsága, korszerűsége. A romániai magyar értelmiség a szocialista forradalom, a kulturális forradalom és a szocialista iparosítás során számszerűségében is megváltozott, hangsúlyozódott népi jellege és differenciálódott. Korábban jelentéktelen különítményei hatalmasan felduzzadtak – gondolok itt elsősorban a műszakiakra, illetve a vidéki értelmiségre. Sajnos nem rendelkezünk statisztikai hitelű adatokkal sem országos, sem pedig helyi viszonylatban. Innen a konkrét szociológiai felmérések szükségessége. Teljesen új csoportként jelentkezik a romániai magyar intelligencián belül a politikus értelmiség kategóriája. Ezen az általános képen túl természetszerűleg érdekelné az embert az is, hogy az egyes csoportok milyen mértékben kapcsolódnak a nemzetiségi léthez, nemzetiségi művelődéshez. E kérdés kapcsán szokott felmerülni az irodalomcentrizmus problémája. Az a vita, amelyet három évvel ezelőtt éppen együtt indítottunk el a Korunk hasábjain, nem bontakozott ki a várakozásoknak és szükségleteknek megfelelően. Ellenérzések, félreértések kísérték, noha senki sem akarta kétségbe vonni íróink egykori vagy mai jelentőségét az önkifejezés vagy akár a közéletiség területén. Pusztán annak tudatosításáról lett volna szó, hogy a huszadik század utolsó harmadában már az irodalmár nem vállalhatja egymagában a nemzetiségi művelődés ügyét, s hogy ezt csak egy jól tagolt értelmiségi struktúra biztosíthatja. Ha a vita nem is bontakozott ki, az élet maga a reáliák nyelvén szól hozzá. Felfejlődőben van egy társadalomtudományi érdeklődésű alkotó értelmiségi csoport, A Hét hasábjain a tudományos közirás kérdései körül kibontakozott vita pedig azt mutatja, hogy egyre több értelmiségi lép ki szakmájának szűk kerítése mögül, egyre többen vállalják az ismeretterjesztés, a népszolgálat feladatait.
DANKANITS ÁDÁM: Sokszor elhangzik az a kritikai észrevétel, hogy a műszakiak nem kapcsolódnak eléggé a nemzetiségi művelődés ügyéhez. Nem kellene a kérdést néha megfordítani, és felvetni azt, hogy művelődési intézményeink mennyire számolnak a műszakiak sajátos igényeivel, érdeklődésével?
GÁLL ERNŐ: A kérdés megfordítása, azt hiszem, jogos lenne. Mi éppen e réteg fontossága és viszonylagos „elhanyagoltsága” miatt szándékozunk az egyik különszámban foglalkozni a műszaki értelmiség és nemzetiségi lét problematikájával. Visszatérve azonban a romániai magyar értelmiség rétegzettségének problémájához, azt nemcsak szakmai, hanem területi aspektusból is szemügyre kell venni. A vidéki értelmiség nagy száma indokolja például az iránta tanúsított fokozott figyelmet. Létkérdéseik jelentkezése A Hét, a Korunk és más lapjaink hasábjain oldóan hat a „lelki provincializmus” görcsére. Tudatosan országos viszonylatban kell tanulmányozni az értelmiséget. Ebből a szempontból hasznosnak tartom a Művelődés, majd az Igaz Szó tájszámainak jelentkezését. Segítenek abban, hogy egy-egy nagyhagyományú vagy újabb központ megrajzolja a maga szellemi arculatát, alkotó műhellyé szerveződjék. S ez nagyon fontos mozzanat, hiszen éppen az alkotó magatartás az értelmiségi lét döntő kritériuma. Ebben a folyamatban jelentős szerepe van a helyi sajtónak, s éppen ezért örömmel üdvözöljük a Megyei Tükör, a Hargita és a Brassói Lapok után a Bihari Napló újabb számát, amely remélhetőleg a rendszeres megjelenés útjára lépett. Az új fórumok jelentkezése nem vezet, nem vezethet atomizálódáshoz – létük a munkamegosztás alapján egybehangolt, az ország egészének szellemi életében szerepet vállaló munkában realizálódik. Nem szabad végül megfeledkezni a generációs tagoltságról sem. Az irodalmi köztudat már lereagálta ezt a tényt, a Forrás-nemzedék létét például. A nemzedékek közötti különbség, a vita, a jótékony, ösztönző feszültség az élet törvénye.
DANKANITS ÁDÁM: Nemzedéki kategóriákban gondolkozva hogyan látja a szociológus-, filozófus-utánpótlás kérdését?
GÁLL ERNŐ: Tanárként fájdalommal tapasztaltam évek hosszú során keresztül azt, hogy a társadalomtudományi szakokra többnyire nem a hivatottság, hanem esetlegesség, konjunkturális tényezők irányítják a hallgatókat. Érvényesült itt az irodalomcentrizmus egyik hatása is, amennyiben a tehetségeket jobbára az irodalmi szakok szívták el. Nos, néhány éve a helyzet örvendetesen megváltozott. Ez a pozitív folyamat persze maga sem problémamentes. A fiatalok egy része – kellő tapasztalat hiányában – nem képes még arra, hogy történetiségében szemlélje életünk, kultúránk jelenségeit. Jellemzi őket azonban az erős kritikai érzék, a határozott erkölcsi igény és a fenntartás a valósággal való szembesítés során devalválódott, rutinos sztereotípiává vált magatartásmodellekkel szemben. Ezzel a nagyon értékes, sok reményre feljogosító fiatal nemzedékkel szemben türelemre, kitartó és ad personam jellegű ráhatásra, vitára, eszmecserére van szükség. A türelmetlenség, ledorongolás súlyos károkat okozhat. Minthogy többségük alkotó ember, a kritika műveik konkrét bírálataként kell jelentkezzék. S mert gyakran éppen ők képviselik a korszerű tájékozottságot, nemcsak nekik, nekünk is tanulnunk kell. Tanári munkámban néhány doktorandussal is foglalkozom. Disszertációik a párt marxista-leninista nemzetiségi politikájával, a nemzeti és nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos problematikát ölelik fel. Olyan jelenségek tanulmányozásáról van tehát szó, amelyek alapos tanulmányozására nemrég hoztak létre új intézményes keretet.
DANKANITS ÁDÁM: Hogyan látja a Korunk új folyamában a romániaiság és európaiság dialektikáját?
GÁLL ERNŐ: Ezen a ponton a régi Korunk hagyománya megint elevenen ható tényező. Emlékeztetek arra, hogy Gaál Gábor sohasem tett engedményt sem színvonalban, sem pedig tematikában a vidékiesség javára. Élénken érdeklődött Európa és a világ iránt. Az itt és most követelményét összekapcsolta a világban való tájékozódás korparancsával. Ez a hagyomány ma számunkra a romániaiság tekintetében úgy jelentkezik, hogy lapról lapra gondoskodunk arról, hogy olvasóink felé közvetítsük azt, ami a román szellemi életben élenjáró, azt, ami a legjobb. Önismeretünk elidegeníthetetlen alkotóeleme a románság, a román szellemi élet ismerete. A román kultúrával való szerves kapcsolat egyébként a világtájékozódást is elősegíti, hiszen az utóbbi öt-hat év nagy szellemi erjedését egyebek között a szellemi javak élénk cseréje is jellemzi. A román kultúrával való bensőséges kapcsolataink mellett a többi szocialista ország tudományos, kulturális eredményei, végül pedig a nemzetközi haladó törekvéseket kifejező értékek iránti fogékonyságot tartjuk fontosnak.
DANKANITS ÁDÁM: Milyen szerkesztői elképzelésekkel lép át a KORUNK új folyamának tizenhatodik évébe?
GÁLL ERNŐ: Tizennégy éven keresztül a Korunk volt az egyetlen szélesebb tematikai szórású lap. Ez a monopólium A Hét megjelenésével örvendetesen megszűnt, felvetve a munkamegosztásnak, a profil bizonyos módosításának kérdését. Úgy véljük, hogy ebben az új helyzetben a Korunkra a nagyobb terjedelmű tanulmányok közlése tartozik. Megmaradunk a súlypont-számok gyakorlatánál, de a jogos kritikák megszívlelésével a lap nagyobb változatosságát, mozgalmasságát igyekszünk biztosítani. Új rovatként jelentkezik majd művelődési életünk egyes vetületeinek rendszeres, kritikai elemzése. Sajátos megoldást keresve végül növelni akarjuk az eredeti tudományos kutatásra alapuló tanulmányok számát.
Megjelent A Hét III. évfolyama 1. számában, 1972. január 7-én.