Ha valaki megkérdezné a nagy nevű francia történésztől, hogy a hadak vagy a sáskák járását tartja-e fontosabbnak a középkori életre nézve, a szójátékra – könyve alapján – úgy tűnik, nehezen tudna válaszolni. Le Goff az Annales című történeti folyóirat csoportjához tartozik, azok közé a historikusok közé, akik a mindennapi múlt felidézésében látják feladatukat. Amint a lapalapító Lucien Fébvre mondotta, nemcsak a középkori ember csatáit kell ismerni, hanem ételeit is.
Voltak, akik a középkort sötétnek tartották, és akadtak olvanok is, akik eszményítették. Írtak róla mint a katedrálisok és a skolasztika, a lovagok és az európai nemzetek születésének koráról. Talán senki sem hangsúlyozta azonban Le Goffnál inkább azt, hogy a korabeli ember számára ezek az idők mindenekelőtt az ismétlődő éhezés, a nyomor, járványok s a korai halál századai voltak.
A kezdetleges mezőgazdaság, a gyarló ekével végzett felszínes szántás gyenge terméseket eredményezett. Le Goff szerint az elvetett mag után öt szem búzát, illetve négy szem zabot takaríthattak be általában. Tartalékolásra alig-alig volt lehetőség. Valamely éghajlati anomália, sáskajárás vagy a patkányok elszaporodása könnyen felboríthatta termelés és fogyasztás éppen csak beállt egyensúlyát. Az éhség a szükségeledelek, majd a dögök fogyasztásának időszaka, sőt – Le Goff szerint – a krónikákban mindegyre felbukkanó antropofágiáé is. (Felénk Krauss segesvári krónikája említ az 1603-as éhség kapcsán egy sor példát, köztük azt is, hogy az éhezők a karókról és akasztófákról is leszedték a tetemeket.)
Az éhség a középkor alapvető élménye, a korabeli ember szorongásának állandó tápja. Nem véletlen, hogy a hívők körében a kánaáni csoda volt a legnépszerűbb.
Az ínségek nyomán elszaporodtak a betegségek, és járványok ütötték fel fejüket. (Segesvárt Krauss szerint kétezer ember halt meg pestisben.) Jóllehet a Le Goff érdeklődésének előterében álló korszakban, a X-XIV. század között Európa lakossága megkétszereződött, a munkaerőhiány jószerint állandó volt, s nemcsak az időszakos ínségek és járványok miatt. Nem járványszerű fertőző betegségek is szerepet játszottak ebben. A lepra méreteit érzékelteti például, hogy a tizenharmadik századi Franciaországban több mint kétezer leprozórium, tehát több tízezer leprás volt. (Nálunk a poklos összetételű helynevek őrzik a bélpoklos telepek emlékét.)
Mindehhez persze hozzá kell venni a gyermekhalandóságot, aminek súlyát Le Goff a madonnaábrázolások torz csecsemőivel érzékelteti – a művészt szerinte nem érdekelhette a gyermek, ez a veszendő jószág, csak az életben maradt felnőtt anyát tekinti teljes értékű embernek, csak őt tudja valósághűen visszaadni. (Századokkal később, de megkésettségünk folytán hasonló létfeltételek között írja le Bod Péter, hogy az algyógyi fürdőre menet elhalt kislányát eltemette… s tovább folytatta útját; a gyermekhalál nyilván megszokottabb és gyakoribb volt a fürdőre menetnél.)
Az átlagos életkor harminc év körül lehetett, az ötvenévest előrehaladott korúnak tartották. A középkori társadalom ebben az értelemben a „fiatalok társadalma volt”.
Munkaerő hiányában kevés a megművelt föld. A középkori európai tájkép uralkodó eleme az erdő – a civilizáció kis, irtott szigeteivel tarkított erdő –, amely tehát a barbársággal egyértelmű (ellentétben a Közel-Kelettel, ahol az oázis fái jelentik a kultúrát). A középkor Európája az erdő világa, s a vadállatoké, a termést és termelőt fenyegető vadaké. A vadászat hát inkább védekezést jelent, mint élelemszerzést, és csak mellékesen szórakozás. (Jelentőségét érzékelteti szakosítottsága is: okleveleinkben gyakran esik szó például bölényvadászokról.)
E néhány kiemelt gondolat talán alkalmas annak érzékeltetésére, hogy Le Goff a „mélységek középkorát” mutatja be, a nagy átlag, a paraszt termelőmunkájának, éhezéseinek és betegségeinek korát. Mindezt anélkül azonban, hogy elhanyagolná a városiak világát, hiszen, amint maga is megállapítja, a városi lakosság elenyészően vékony rétege vitte előre a középkori civilizációt.
Ezek után nem véletlen az, hogy a klasszikus medievisztika dédelgetett témái elhanyagolódnak. A pápaság és császárság másoknál körülményesen tárgyalt küzdelme Le Goff számára olyan színjáték csupán, „amely mögött történtek a komoly dolgok”. A kereszteshadjáratok egyedüli eredményét a barack meghonosításában látja, és így tovább.
Ha a múlt század végéig a történetírás a politikai és hadi események, politikusok, uralkodók és katonák bűvöletében fogant, Le Goff mintha az ellenkező végletbe esne. Valójában – úgy véljük – csak helyére teszi a dolgokat, amikor arra fordít gondot, ami tömeges, általános, mindennapos, s nem pedig a kuriózumokra, amint azt a krónikások adatait gyakran „direktben” közvetítő történészek tették és teszik.
Le Goff a „mélységek középkorának” feltárását új módszerek alkalmazásától várja. A medievisztika hagyományos segédtudományai, az írott forrásokat vizsgáló diplomatika és paleográfia szerinte, ha még nem is merítették ki lehetőségeiket, önmagukban alkalmatlanok erre a feladatra. Célravezetőbbeknek tartja az antropológia, etnológia módszereit. Le Goff véleménye szerint valós középkor-képünk majd csak a jövőben, néprajzosok és régészek közreműködésével fog kirajzolódni.
A nyugati középkorról adott tablójával, eredeti módszertani meglátásaival, de mellékleteivel és funkcionális képanyagával is, Le Goff munkája a román nyelvű történeti könyvkiadás (Tudományos Kiadó) figyelemre méltó eseményének számít.
Olyannyira, hogy önkéntelenül is felmerül az emberben a kérdés: nem lehetne-e a Téka-sorozatban legalább egy rövid válogatást közzétenni ebből a kiváló és tanulságos munkából. Mert nemcsak a céhbeli számára érdekes ez az olvasmány. A történeti múlt mutatós felszínén, díszletein megakadt nosztalgikus, romantikus szem gyógyítására is alkalmas talán.
Jacques Le Goff: Civilizaţia Occidentului medieval. Editura ştiinţifică, Bucureşti 1970.
Megjelent A Hét I. évfolyama 7. számában, 1970. december 4-én.”Eltávolítottam a szöveg versszakokra-tagolását” – akartad mondani.