Azoknak, akik eléggé fiatalon avagy fiatalosan úgy érzik: nincsen idejük arra, hogy életüket egyetlen ismeretszeletnek áldozzák – egyszóval azoknak, akik a gyermekkorból átmentették a nagybetűs Egész megértésének hiú, de nem értéktelenül való szenvedélyét –, nekik szól Mircea Maliţa új esszékötete. (A 2000. év krónikája és a Szürke arany címen összefoglalt esszék szerzője az Idei in mers címmel arra akar figyelmeztetni, hogy az eszme, akár az ember, addig él, amíg mozog – a megállás, a megállapodás az eszme halálát jelenti.)
Ha valaki nyelvstatisztikai vizsgálatnak vetné alá a maliţai szövegeket, nem lehetetlen, hogy a matematika, jövő, tudomány, nevelés és az általánosra törő kifejezéseket találná kulcsszavaknak. Mindenképpen ezek az értékek azok, amelyek mellett a maliţai esszék leggyakrabban állást foglalnak. És ez az állásfoglalás – tegyük mindjárt hozzá – sohasem kizáró.
Maliţánál nem találkozunk azzal a szakbarbárságig egyoldalú látomásmóddal, amely literátus szerzők szövegeiben annyira megszokott. Maliţa világában a jövő mögött mindig felködlik a múlt is – csak éppen hogy a jövőre figyelünk, hiszen menni – előre szokás; a tudomány s a technika sohasem határolják le az esszék világát – belefér abba társadalom, művészet és erkölcs is; a nevelés – korszerűen – úgy jelenik meg, mint az egész életet átható, tudatos és nem tudatos hatások között megvalósuló folyamat, amelyben az anyai mosoly és a számítógép oktatói szigora mellérendelt jelentőséget kap; nem kizáró Maliţa állásfoglalása a specialista kérdésében sem: láthatóan tiszteli, becsüli a szakembert – de a maga számára más szellemi tájak azok, amelyek vonzása elől nem tud kitérni.
Vannak, akik a völgyeket – a behatároltságot, vannak akik a hegytetőt – a széles horizontot kedvelik. Amint azt a Maliţa által melegen megrajzolt Buckminster Fuller írja, eddig gödrökbe ástuk magunkat (dig holes), a jövőben egyre inkább az lesz a feladat, hogy értsünk az egészhez (dig wholes). Maliţa maga írja. hogy a Fogarasi havasokból olykor látta a Dunát is, és finom megfigyelései vannak arról, hogy repülőről hogyan rajzolódik ki a mediterrán tájak színes emberföldrajza.
Érezheti-e jobban magát a globális utáni sóvárgás máshol, mint repülőn?
Nem véletlen, hogy Maliţa hosszasan foglalkozik Bertrand de Jouvenel-lel, aki magát publicistának és generalistának tartja, vagy az olyan átfogó gondolkodási struktúrákkal – mint amilyen a rendszerelmélet. Távolról nézni mindig egyszerűsítés: a légy mikroszkóp alatt részletek milliárdja talán, viszont egy távoli bolygó teleszkópon is csak parányi egység. Az egyszerűsítés az esszéíró számára okvetlenül előny – hiszen szándéka szerint nem arra vállalkozott, hogy a részletek részleteit mutassa fel, hanem éppen a részletek egymással s az emberi léttel való összefüggését tárja elénk. Az esszék közügyisége innen származik: sohasem az önmagáért való ismeretről van szó, mindig az ember szempontjából nézett ismeretről.
A maliţai világ antropocentrizmusából adódik az, hogy ennek a világnak elsősorban jövőbeni kiterjedése jelenik meg. Hogy ez a jövő nem problémátlan: az, hogy ebben a jövőben nézelődve olykor a meadows-i sötét szemüveget is fel kell tegyük – a maga nyilvánvaló torzításaival számolva, hogy vannak olyan jóslatok, amelyek a tenger élővilágának öt éven belüli pusztulását jelzik abban az esetben, ha a tengervíz-szennyezés az eddigi ütemben halad – az emberiségre leső veszélyek egyszóval, külön nyomatékot adnak a jövő dimenziójának. Ha csak az atom és a sejt, az agy-számítógép, a tenger és a világűr megismerésében és uralásában előttünk álló fényes távlatokból állana a jövő, akkor beérhetnék bárgyú derűlátással. A veszélyek, a kockázatok miatt van szükség tudatos előretekintésre.
Ha csak az óriás és a törpe: a nagy és kis energiák, az energetika és az elektronika távlatában gondolkodunk, már akkor is felmerülnek a nehézségek.
Ebben a jövő felé fordultságbon Maliţa nyugodtan idézheti a nyolcvan feletti Toynbee-t, a történészek nagy öregét, aki szerint a történelem a jövő története is – nemcsak a múlté. Végül is a jövő a matematikus számára görbék alternatívája: egyfelől az egyre meredekebben emelkedő – exponenciális görbe szerint való fejlődéstávlata –, amely a képtelenbe, avagy a Teylhard de Chardin-i misztikus Omegába torkoll (Chardin szerint már 2050-ben), másfelől a logisztikus görbéé, a maga stagnáló, fejlődő, majd ismét stagnáló szakaszaival. Maliţa – láthatóan – sok más kutatóval-gondolkodóval együtt a logisztikus menet valószínűségét tartja.
A jövő végső kérdései nemcsak függvényként ábrázolhatók, de az adekvát nyelv, amelyen ki lehet őket fejezni, s amelyen a választ keresni-találni lehet – az a tudomány nyelve; Maliţa szerint elsősorban a matematika és a biológia nyelve. A matematikáé, hiszen Kelvin óta sokan vallják, hogy a tudomány a mérhetőnél kezdődik. És a biológiáé, amely napjainkban válik nagyhatalommá – a nagyhatalmi lét nagyságával és kockázataival.
Sokan úgy képzelik, hogy a technikai feladatok megoldása a technikára tartozik – nos, Maliţa meggyőző példával érzékelteti azt, hogy a műszaki kérdések lényegében nem műszaki természetűek: H. Ozbekhanra hivatkozva számol be arról, hogy az élelmiszertermelésre ható huszonhét tényező közül mindössze hat technológiai jellegű.
Polgári jövőkutatókkal ellentétben a tudomány nemcsak a világ megismerése és az emberi létfeltételek biztosítása szempontjából érdekli Maliţát. Sarkalatos kérdést vet fel például A gorilla mítosza című esszéjében, amelynek a dilemmája – ember és állat őseink hagyatéka-e az agresszivitás – nyitott marad, mert nincsen még végső szó, holott fajtánk jövője szempontjából nagy fontosságú ez a kérdőjel.
Maliţa szótárában a jövő egyik neve tudomány, a másik nevelés. Ugyanúgy hisz a nevelés erejében, mint például Németh László és az ő számára is az oktatás, az ismeretszerzés kérdésköre a legcsábítóbb.
Az információ ugyanolyan fontos, mint a táplálék, az információs éhség ugyanolyan veszély a szellem számára, mint a táplálékhiány a test számára, nem véletlen, hogy a jövőben többen foglalkoznak majd információval, mint élelmiszertermeléssel – írja valahol. A társadalom egyenlő a kultúrával, olvassuk másutt. Ehhez képest nem meglepő az a szenvedély, amellyel a könyvnyomtatás előtti, a tankönyv előtti kor adekvát oktatási módját: az ex catedra előadást támadja újra meg újra. A lehető legrosszabb módja a tanulásnak az előadás passzív meghallgatása, még a rögzítésre is alkalmasabb az öntevékeny munka, mint az ismétlés, hirdeti. A kisgyermek-nevelésre súlypontozott korszerű permanens nevelés az eszménye, olyan, amely az öntevékenységet bátorítja, s a nevelést nemcsak az új technológiai lehetőségekkel teszi hatékonyabbá, hanem a nevelési rendszer rugalmasabb, változatosabb felfogásával is. A változatosság fontosságának elismerésére van szükség, vallja Skinnerrel.
Ha csak azért olvasnánk, ahogy azt némelyek vélik, hogy nagy szellemekkel társalogjunk, Maliţa esszéi ebben az értelemben is kétszeresen olvasásra méltóak: bennük leghatásosabb kortársaink gondolataira bukkanunk, mégpedig egy átfogó, szintézisre törő elme fényében. De amint azt már előlegeztük, nemcsak befogadásról van itten szó. A Maliţa-kötetek sikere is bizonyítja, hogy elég nagy számban vannak olyan, okmányaik vagy lelki frisseségük szerint fiatal olvasók, akik az egészet, a világot, az élet teljességét akarják a maga megfoghatatlanságában is megragadni. Lehet, hogy a hominizálódás természetes igénye ez, de hogy igény, az bizonyos. Lehet hiú ez a szenvedély, de van és szép. Hihetően hasznos is. Talán a leghasznosabb szellemi passzió, az elidegenedéssel szembeni leghatásosabb védekezés. Ha valami elszomorító, az inkább az, hogy ennek az igénynek mennyire kevesen tudnak eleget tenni.
Az előbbiekben Németh Lászlóról esett szó. Nem véletlenül: azokon a nyelveken, amelyeken e sorok írója legtöbbet olvas, ez a két ember az – Németh és Maliţa –, akikről elmondható. hogy a teljességre törekvés szenvedélyes szerelmesei.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 22. számában, 1975. május 30-án.
