A mai korokat túlélő szépségén túli jelentéseit keresem.
Válaszát a lokálpatriotizmusra. Arra az érzésünkre, hogy a szülőváros felett elmúlt hatszáz esztendő ellenére is összeköt bennünket a két testvérrel a Hója párás zöldje s az Egres-havas távoli kékje. Akárcsak a főtéri templom – ahol az építkezések éppen akkoriban kezdődtek el. Meg Kolozsmonostor.
Természetes a helyi önérzet, és értelmetlen mégis. Mert lehetünk-e büszkék arra, amit nem mi csináltunk? Megmaradok hát a jó érzéssel, hogy ezek a szobrászok földijeim voltak, s hogy a szobor másolatában gyönyörködhetünk. Ennyivel – tudván azt is, hogy a mű nem kolozsvári. Nincsen hiteles előzménye, és nem teremtett iskolát. A testvérek a kor európai művészetének egyik megoldatlan kérdésére adtak választ.
De a szerencsésebb történelmű tájak feladta leckét talán mégsem véletlen, hogy éppen ők oldották meg. Miként a tudomány konvencióinak kényszerét kevésbé érző kelet-európai emberek léptek ki elsőként az eukleidészi rendszer szorítójából, talán ugyanúgy kelet-európaira várt a tizennegyedik század is, hogy észak és dél művészi kánonjai között, kötetlen kézzel találja meg a feleletet. Ha így volt, akkor Márton és György az első példa arra, hogy az esélytelenség miként fordulhat esélyességbe.
A szobor a reneszánszot ígérő európai középkor szobra. Mi adtuk volna Európának? Semmiképpen. A fogalmazás még akkor is pontatlan, ha törlesztést mondunk. Egyáltalán el kellene dobni az adásvétel szótárát! Szerepünk az európai kultúrában nem a csereberélőé, hanem a résztvevőé. Részt vettünk, benne éltünk és élünk, használtuk hát mindazt, amit a Folyamköz és Egyiptom óta – ez az időben és térben messze nyúló kultúra felhalmozott.
A szobortalapzat felirata olyan betűvel készült, amelynek ősét föníciai kereskedő keze formálta. Maga a szimbólum is ennek a tágan értelmezett kultúrának a szimbóluma. Igaz, Eurázsia keleti felén is ismerik, de amott, a kínaiaknál a jó megtestesítője a sárkány – emitt a gonoszé. Gilgames és Endiku győzelme az égi bika felett, Héraklészé, Apollóé, a trák lovasé és Györgyé – a jó győzelme. S az eszé, az okosságé. György lányos arca, karcsú könnyedsége mintha maga is ezt sugallná. Ez a férfiú eszének erejével győzött.
A szobor, mint minden igazi alkotás nyugtalanít és kötelez. Alkotót és a hagyománnyal sáfárkodót egyaránt. Mérték, amelyet fel kell tartani, hogy látva lássunk nagyságot és törpeséget. Fel kell tartani, mert ott, ahol a mérték feledésbe menne, ott meglehet, hogy a felejtésre méltót tartanák számon, az igazi, a valóságosan nagy értékeket felejtenék el. Ez pedig főbenjáró baj lenne.
Korokat túlélő szépségével, erejével tehát, az önkörét túllépő merészség, az egyetemeshez való adalék nagyságával közli a szobor ércbe öntött jelentését.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.