Beszélgetés Korach Mór akadémikussal
Korach Mór akadémikus nevéhez elsősorban szilikátipari technológiai kutatások fűződnek. Egyik értékes újítása az ún. szendvicségetési-eljárás. Beszélgetésünk kezdetén életművének meghatározóit szerettem volna megismerni.
– Tudománytörténet, tudományszociológia ma újult érdeklődéssel fordul a tudósok életrajza felé, törvényszerűségeket, a gyakorlat számára hasznosítható tanulságokat keresve. Nos, milyen tényezők voltak döntő befolyással az ön pályafutására: iskola, professzorok?
– Pályám a véletlen műve. Szegény gyermek voltam, biztos kenyér után kellett néznem. Így lettem vegyészmérnök. Hajlamaim szerint inkább lehettem volna képzőművész, költő vagy zenész. Ma is, nyolcvanhárom évesen, festegetek, írogatok és zenélek – a magam gyönyörűségére. A mérnöki kenyér egyébként kezdetben nagyon bizonytalan volt. 1912-ben a háborúra készülő Magyarországról meggyőződéses pacifistaként Olaszországba mentem. Mérnöki diplomámmal azonban ott is nagyon nehezen boldogultam. Sok hányódás és nélkülözés után – voltam az éhhalál küszöbén is – végül egyetemi katedrához jutottam; így lett belőlem – a véletlenek sorozatán át –technológia-szakember.
– Egy John Bernal tiszteletére kiadott tanulmánykötetben ön hangsúlyozza, hogy a műszaki és ún. tiszta tudományokkal foglalkozó szakemberek között nem szabad túl éles határvonalat húzni, hiszen, amint írta, a homo faber is homo sapiens. Tudom, hogy egy kizárólagosan irodalmi műveltségű ember is valahol szakbarbár, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a szakmai deformáció leginkább a műszakiakat fenyegeti. Éppen ezért érdekelnek az ön tapasztalatai.
– A Galilei-kör alelnöke voltam 1908-tól. Mi, galileisták azon kívül, hogy békepártiak, ateisták voltunk, szenvedélyesen kerestük a teljességet. A szakosodás, a szakbarbárság még alig jelentkezett az időben, mi máris ösztönösen tiltakoztunk ellene. A kör tagjai között egyaránt voltak vegyészek, mint pl. Hevesi Gyula és költők (például az öcsém, Komját Aladár is). Ady hívei voltunk, szenvedélyes érdeklődéssel fogadtuk Cézanne kiállítását, és üdvözöltük Bartók zenéjét. A marxi értelemben vett teljes embert akartuk megvalósítani magunkban. Innen van az, hogy nemzedékünkben annyi a sokoldalú ember. Pólya György például filozófusnak indult, de az idealista filozófia ellenhatására a szabatosságot kezdte keresni, így lett belőle matematikus – nagy matematikus. Ma pedig pedagógiával foglalkozik. Magam irodalmi műveket jelentettem meg, részt vettem az olasz párt tevékenységében (hosszú ideig a milánói szervezet művelődési osztályát vezettem), vegyészmérnökként fizika-matematikát és filológiát is tanultam, szerkesztettem olasz irodalmi lapot és így tovább. A teljesség igénye elemi erejű igény. Figyelje csak meg: a gyermek nem hajlandó specializálódni. De a felnőtt is védekezik ellene. Egyszer egy sassuoloi üzemben megkérdeztem egy munkást: mióta végzi napi nyolc órán át ugyanazt a mozdulatot? (Egy prést mozgatott.) Harminc éve, válaszolta. Hogy bírta ki – meredtem rá? Úgy, hogy egyébre gondoltam. Ma már a munkásmozgalom programjába is bekerült új követelésként a változatos munka igénye, a tőkés ellentmondások egyik aspektusa elleni védekezésként,
– Hogyan látja ön ma a specializálódás és az egyetemességre törekvés viszonyát, kilátásait?
– Egy hónappal ezelőtt nálam járt Charles Snow, beszélgettünk erről. Egyetértettünk abban, hogy a „két kultúra” – a természettudományos és humán kultúra – közötti távolság csökkenőben van; legalábbis a „Snow-féle olló” nem nyílik tovább. Úgy tűnik, a specializálódás, a szakbarbárság veszélye sem annyira fenyegető, mint ahogy az régebben mutatkozott. Az emberek ösztönszerűen vagy tudatosan, de mindenképpen védekeznek ellene. A tudományok területén például a specializálódással együtt erősödött a szintézisre való törekvés trendje. Számos vonatkozásban biztató a fejlődés. Persze egy tárgyat el kell mélyíteni, egyébként fennáll a dilettantizmus veszélye, de védekezni kell az egyoldalúság ellen is.
– Ön személy szerint hogyan védekezik?
– Most matematikai munkával foglalkozom, de azt abba-abbahagyom. Közben festek, naplót, verset írok, zenét hallgatok, irodalmat olvasok. Nem szeretem az unalmas munkát, az egyhangúságot. Senki sem szereti. Az emberek unják az unalmat.
– Milyen jeleket tart megnyugtatónak a tudomány túlzott szakosodásával szemben?
– Hát itt van mindenekelőtt a szcientológia. A bukaresti kongresszus is azt bizonyítja, hogy a szintézisre törekvés szép eredményeket ért el. Az első világháború után Olaszországban filozófusok és tudósok rendeztek nemzetközi összejövetelt. (Emlékszem, Einstein is ott volt.) Nos, filozófusok és tudósok akkor nem értették egymást, eltérő nyelvet beszéltek. Itt, Bukarestben – a nemzetközi tudományfilozófiai és logikai kongresszuson – nem volt kommunikációs nehézség. A filozófus számára nem volt idegen a tudomány nyelve, és a logikai előadásokhoz a szaktudósok is hozzászóltak. Mi más lenne ez, mint a szintézis sikere?
Megjelent A Hét II. évfolyama 39. számában, 1971. szeptember 24-én.
