Egyed Ákos: A parasztság Erdélyben a századfordulón. Társadalom- és agrártörténeti áttekintés. Tudományos és Enciklopédiai Könyvkiadó.
A történelem egyik lehetséges meghatározása ez volna: olyan ismeretág, amelyhez mindenki – de legalábbis majdnem mindenki – úgy érzi, hogy ért. Aki elakadt az egyszerű hármasszabálynál, a vegyértékek kérdésénél – avagy a szabadesés törvényénél, még az is tudja, hogy ki volt Napóleon, szeret történelmi regényeket olvasni, tehát ért a történelemhez. Innen a dilettantizmus nagy dömpingje a história körül – s innen az öröm is, amikor olyan szakszerű munka kerül elénk, mint amilyen Egyed Ákos monográfiája –, amely tényleg monográfia – a századforduló erdélyi parasztságáról.
A tárgyválasztás lényeges kérdést emel ki a lét rendkívül sokrétű múltbeli kiterjedéséből: 1900-ban tájainkon a lakosság háromnegyed része – pontosan 73 százaléka – a parasztság kategóriájába tartozott. A könyv tehát fontos könyv, amennyiben a lakosság nagyobbik részéről szól, de fontos azért is, mert kísérletet tesz arra, hogy a kérdést a maga teljességében ábrázolja. Elég gazdag és változatos forrásanyagra – statisztikákra, részletmunkákra, korabeli sajtóban megjelent cikkekre – építve tempós alapossággal rajzolja meg, írja le ennek a hatalmas – térben és időben változékony és társadalmilag is rétegzett – tömegnek létformáját.
Nagy meglepetésekben nincsen része az olvasónak, miközben a háromszáz lapnyi terjedelmű monográfiát olvassa.
Illetve nincsen része a középkorú vagy idősebb olvasónak, aki még a kis empíria szintjén ugyan, de elmaradottabb tájakon még találkozhatott ezzel a paraszti világgal. Amelyben – a Báródságból idézett példa szerint – a paraszti gazdaság még mindig többé-kevésbé önellátó, vásárolni csak üveget, petróleumot, cukrot, halat és ekevasat vásárolt. Ekevasat és nem vasekét, mert amint az egy 1871-es adatból kiderül, az ekék kilencvennyolc százaléka még faeke. Faekével szántják fel a szántót – illetve a szántóképpen megművelt részét, s ez a rész néhol alig több mint a szántó fele – Csíkban például kétötöd ugaron marad.
Az ugar az állattartást is szolgálja, javarészt kishozamú állatok tartását.
A kép világosan a hagyományos, önellátó, kevéssé, nagyon kevéssé hatékony parasztgazdaság képe. Azé a parasztgazdaságé, amely nemcsak hogy alig termel valamit piacra – olykor a családtagok ellátását sem biztosítja: 1898-ban például pellagra lép fel az alultáplált tömegek között. A helyzetet egy tanítónő, Keményfi Katinka segélykiáltása jellemzi a legjobban: nincs mit enni!
Mégis tévednénk, ha a századforduló parasztságának gazdasági állapotában korábbi századok egyszerű meghosszabbítását látnók. A paraszti életforma átalakulóban volt. Egyed Ákos hivatkozik is a vasút árugazdálkodást ösztönző szerepére, a mezőgazdasági technika lassú javulására. Nem mellékes az iskolázás és az írástudás kérdése sem a paraszti kultúra hagyományos – s mint ilyen, anakronisztikussá vált – rendszerének lazításában, jóllehet az eredmény 1900 körül még szerény: a parasztságnak több mint fele – néhol háromnegyede – írástudatlan. Nagy figyelmet érdemel az a demográfiai megugrás, amely 1890–1910 között zajlott le. Erdély parasztsága húsz év alatt nyolcszázezer fővel gyarapodott. Nyitott – de fontos – kérdés az, hogy ez a növekedés mivel magyarázható (a közegészségügyi viszonyok javulásával, a föld eltartóképességének növekedésével-e). Tény azonban, hogy az agrotechnikai viszonyok lassú javulása ennek a szaporulatnak az eltartását az adott feltételek között már nem tette lehetővé. A nyolcszázezer embernyi többletből közel három és félszázezer a kivándorlást választja. Másfélszázezer parasztgazdaság adósodik el – Csíkban például a gazdaságok több mint kétharmada.
Mindez a hagyományos paraszti életforma csődjét, tarthatatlanságát bizonyítja iszonyú emberi szenvedések közepette. A válságból a nézők, a korabeli értelmiség és hivatalnokok jobbérzésű – de a valósággal szembenézni nem merő – többsége, a népi kultúra, s ezen belül is a népművészet válságát teszi szóvá. Mintha a tragédia ennek a cifra nyomorúságnak az első tagját illetné, mintha cifra szűrről és nem éhségről lenne szó. Kevesen csak a Keményfi- és a szövetkezet-szervező Gidófalvi-félék próbálnak szembenézni és változtatni.
Miközben a széplelkek különböző akciókat indítottak a hirtelen felfedezett népművészet megmentéséért, a parasztság ki nem vándorolt része városba meneküléssel menti magát, a legöntudatosabbak pedig éppen a kilencvenes években arató sztrájkokkal, agrárszocialista szervezkedéssel válaszolnak. A paraszté a harc, a nadrágosé – aki olykor nem más, mint az osztály dezertőrje – a nosztalgia a bukolika után.
Kissé eltávolodtunk Egyed Ákos könyvétől – szándékosan tettük, azért, hogy méltassuk a teljesítményt. Mint mondottuk. Egyed könyve szakszerű, árnyalt leírása egy állapotnak, amelyet a fiatalabb nemzedék már aligha ismer tapasztalatból. Mint ilyen, kiválóan alkalmas a paraszti állapot népművészeten keresztül való divatos megítélések ellensúlyozására. A könyv figyelmes olvasója tudomásul kell vegye: a századforduló körül nem a népművészet, hanem az egész hagyományos paraszti életforma alkonya köszöntött be.
Átalakulás – amely európai viszonylatban későn indult, nem is ért véget. Fájdalmas volt és – kikerülhetetlen.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 33. számában, 1975. augusztus 15-én.