Pataki József nyugdíjas egyetemi tanár élete hatvanhét évéből több mint négy évtizedet a történelemtudomány, a történelmi köztudat szolgálatában töltött el. Munkásságát nemrég Románia Szocialista Köztársaság Tudományos Akadémiája Bălcescu-díjjal méltányolta. Az eredményekben gazdag értelmiségi életút felmérésére törekedve bírtuk szólásra a történészt.

– Hogyan lett történész?
– 1926-ban, amikor a kolozsvári piarista gimnáziumban leérettségiztem, tanáraim tanácsára iratkoztam a történelem–román szakra azért is, mert iskoláinknak éppen ilyen képzettségű tanárokra volt szükségük.

– Azaz „társadalmi rendelésre”…
– Nem csak arra. Szerettem, mindig szerettem a történelmet. Persze az eseménytörténet érdekelt, mint ahogyan abban az időben majd mindenkit. Az egyetemen azután kiváló tanárok – Constantin Marinescu, Emil Panaitescu, Ioan Lupaş, Alexandru Lăpădotu, Silviu Dragomir előadásai vezettek be a szakma titkaiba.
De továbbra is eseménytörténeti beállítottságú maradtam. Annál inkább, mert emlékezőtehetségem is mintegy erre predesztinált.

– Ha jól tudom, már egyetemista korában elkötelezte magát a középkorkutatás mellett.
– Kedvenc tanárom, Marinescu egész éves kurzust tartott az egyetemen a keresztes hadjáratokról. Előadásaiban előtérbe kerültek azok a törökellenes összefogási kísérletek, amelyeket az a szándék hozott létre már a XIV. század utolsó negyedében, hogy visszaszorítsák a Balkán-félszigetről a veszedelmesen terjeszkedő „pogányokat”. Professzorom figyelmemet a tizennegyedik századvégi közép-kelet-európai történet kérdéseire irányította. Középkori témával, az Anjou korszakkal foglalkozott tanári vizsgadolgozatom, majd pedig doktori disszertációm is.

– Úgy tűnik, munkásságában az „Anjou korszak“ valamikor a negyvenes években zárult le végérvényesen.
– Fiatal tanárként – Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Csíkszeredán – kevés időm maradt a levéltári kutatómunkára. Nemcsak a kifejezett tanári tevékenység miatt. Részt kellett vállalni az ifjúság órán kívüli nevelésében is. Aztán meg úgy éreztem, sok a bepótolnivalóm. Falusi emberek között nőttem fel, könyvet csak iskolában láttam. Ahhoz tehát, hogy a nagydiákoknak ,,a tankönyvön túl” is nyújthassak, úgy véltem, magamnak is sokat kell olvasnom, tanulnom. Kutatásra nemigen futotta.

– Tulajdonképpeni kutatómunkája tehát az utóbbi harminc esztendőre esik.
– Arra – és elég nehezen indultam el. Hadifogságból visszatérve ismét sok és sokféle feladat szakadt a nyakamba. Tanítottam az akkori kereskedelmi középiskolában, majd működtem a tanártovábbképző intézetben, később pedig az egyetem történelem karán s ezzel párhuzamosan a Történelmi Intézetben.

– Ebből az időből őrzöm a kutató Pataki József képét: valahányszor diákként megfordultam az akadémiai levéltárban, akár késő este is, Kelemen Lajost és Pataki Józsefet majd mindig bent találtam.
– Sokat dolgoztam abban az időben, s tegyem mindjárt hozzá, munkakedvemben a Kelemen Lajos példája is megerősített. Ő s a levéltár tett valójában történésszé. Itt, a Farkas utcai levéltár csendjében döbbentem rá arra, hogy múltunk mennyire feltáratlan.

– Mivel foglalkozott abban az időben, az ötvenes évek elején?
– A középkori forrásanyag közzétételét készítettük elő. Sok ezer dokumentumot néztünk át. s az anyaggyűjtéssel el is jutottunk a tizenötödik századig.

– Ekkor fordult érdeklődése a fejedelemség kora felé?
– Azóta elsősorban a tizenhatodik-tizenhetedik század foglalkoztat. Ezen belül pedig a gazdaságtörténet kötött le egyre inkább. Imreh Istvánnal az egykori Udvarhelyszék páratlanul érdekes levéltárát néztük át. Ennek a hatalmas anyagnak – amely, reméljük, előbb-utóbb teljes terjedelmében közlésre kerül – gazdaságtörténeti szempontból való értékelésére kollégámmal együtt kísérletet is tettünk volt. Közben néhány tanulmányban vizsgáltam az 1437-ben kirobbant parasztfelkelés okait, s ezzel kapcsolatban a huszitizmus hatását. Így került sor egy, a huszitizmus korai jelentkezését feltáró nagyobb tanulmány megírására. Ezt Demény Lajos kollégámmal készítettük, s a Prágában 1958-ban kiadott Mezinárodní ohlas husitstvi című kötetben jelent meg. Az ötvenes évek végére esik különben munkásságom java része. A levéltári anyag bővülő ismeretében nemcsak a szaklapokban, a Studii-ben, a Stúdióban közöltem tanulmányokat, hanem az általános művelődést szolgáló folyóiratokban és napilapokban is.

– Mikor és hogyan kezdett hozzá a Hunyadi vártartományra vonatkozó forrás anyag feldolgozásához, amelyért az Akadémia az idén Bălcescu-díjjal jutalmazta?
– A hatvanas évek elején gazdasági és bányászattörténeti érdeklődésem vitt rá.

– A csíkmadarasi vashámorról szóló úttörő munka folytatásaként?
– Igen is meg nem is. Maga az anyag saját előbbi kutatási érdeklődésemtől eltekintve is szinte kötelezte az embert a feldolgozásra. Képzelje el: a tizenhatodik század elejéről – a szerencsés véletlen dokumentumok százait őrizte meg Münchenben és más levéltárakban a százhuszonhárom Hunyod megyei faluból álló vártartományról. Le lehet, le szabad mondani egy ilyen nagyszerű anyag közléséről? Arról, hogy képet kaphassunk négy és fél évszázad távlatából egy nagy feudális uradalom gazdálkodásának ágairól és gazdálkodási módjáról?

– A kötetben közölt egyik dokumentum szerint 1517-ben a hunyadi vártartomány évi vastermelése mintegy húsz tonna volt…
– Mai szemmel nyilván elenyésző mennyiség, de abban az időben, amikor még a fa volt az uralkodó nyersanyag s a vas inkább csak a faeszközök hatékonyabbá tételét, például az eke vagy az ásó megvasalását célozta, húsz tonna számottevő mennyiség volt.

– Erdély akkori lakosságát tekintetbe véve, az „egy főre eső hunyadi vas” mennyisége néhány szegnyi lehetett.
– Igen, de ott volt a torockói, a csíkmadarasi termelés. Meg hát behozatal is volt jócskán. A hunyadi vastermelés egyébként nem egyértelmű a hunyadi bányászattal. Ezen a tájon – amint az a dokumentumokból kiderül – a tizenhatodik század elején még szerepet játszott a nemesfém-kitermelés is. Az aranymosás emlékét mai napig őrzi például a Zalosd folyó neve – amely Zalatnához hasonlóan aranyra, zálotára utal.

– A hunyadi vártartomány iratanyaga képet nyújt a vidék népességéről is?
– Említettem, hogy százhuszonhárom falut foglalt magában ez a feudális nagybirtok. Ehhez képest a lakosság száma elég alacsony volt: nem érte el a tízezer főt.

– Ami azt jelenti, hogy falvanként átlagban kevesebb, mint száz ember élt…
– Igen, sőt akad olyan falu is, ahol mindössze öt család, tehát huszonöt-harminc ember élt. Voltak persze nagyobb, mezővárosi jellegű települések is. Vajdahunyad a maga kétszáz családjával mintegy ezer főnyi lakosságot jelent.

– Érdekes lenne ezeket az eléggé megbízható tizenhatodik század eleji adatokat összevetni a vidék népességének későbbi, XVIII–XIX. századi alakulásával.
– Általában az anyag érdemes lenne az értelmezésre. Nemcsak demográfiai értelemben. Társadalomtörténetileg például figyelemre méltó a jobbágytömeg mellett a kenézek számottevő rétege meg a mezővárosi lakosság. Gazdaságtörténeti értelemben a pénzbeli szolgáltatások növekvő súlya, a szőlőművelés és természetesen a bányászat. Izgalmasak az ártörténeti adatok is. Mindez részben az illető diszciplínák kutatóira vár.

– Min dolgozik jelenleg?
– Régi kolozsvári emlékírók – Segesvári Lincegh, Vízaknai Bereck – feljegyzésének sajtó alá rendezésével foglalkozom.

– A tizenhetedik század aranykornak nevezett – valójában hanyatló – világának emlékirataival tehát…
– Igen és meglepetéssel tapasztalom, hogy a hanyatlás világos tünetei mellett a szellemi élet a század első felében még mindig mozgalmas, érdekes volt. No, de erről majd maguk a szövegek fognak tanúskodni.

– Kutatómunkájának bányászattörténeti vonalát befejezettnek tekinti?
– Nem, sőt. Ha időm, energiám lesz rá, folytatni szeretném és kiszélesíteni is, különösen – amit fontosabbnak érzek – a sóbányászat kérdése irányában. A sót tájaink gazdaságtörténelmében olyan nagy adunak érzem, amelyről nemcsak a köztudat, hanem a szakmai köztudat sem mindig vesz tudomást. Talán éppen azért, mert nem eléggé ismert ez a kérdés.

– Holott például az Erdélyre vonatkozó első középkori írásos értesülés is éppen a sóval kapcsolatos.
– Tudunk a bányákról – a tordairól, désaknairól, kolozsiról, székiről, tudunk arról, hogy az Aranyoson, Maroson és a Szamoson tutajon, illetve a Meszesen keresztül szekéren szállították a sót, de nem tudjuk, milyen mennyiségben, hova, egyszóval nem ismerjük kellőképpen a sókitermelés technikai és kereskedelmi vonatkozásait.

– Más tervei?
– Úgy érzem, van még egy tartozásom, nevezetesen szülőföldemmel, a székelyek történetével szemben, jóllehet kisgyermekként elszakadtam Kászontól. S ezen a még mindig tágas kérdésen belül ismét a tizenhatodik század foglalkoztat. Úgy látom, hogy a század vége fordulópontot jelentett a székelység gazdasági és társadalmi történetében. A század eleji felkelések sora után 1562-ben nagyszabású küzdelem bontakozik ki a szabad paraszti lét védelmében. Az 1562-es felkelés körüli időszakot szeretném tehát kutatni, azt a periódust, amikor az erőviszonyok a hűbéri erők javára billentek át. Azt hiszem, ha tervemet megvalósíthatom, munkám sok mindent megvilágítana.
Ugyanilyen sokatmondó kutatási téma lehetne a székely városi fejlődés, konkrétabban a tulajdonképpeni városok késői jelentkezésének kérdése is. Imreh Istvánnal tervbe is vettük ennek a kérdéskörnek a megvizsgálását. Rengeteg a feladat, rengeteg az anyag, nagyon sok a kötelesség.

– Úgy tűnik, szóhasználatában, gondolkodásában központi szerepe van a kötelesség fogalmának. Honnan van ez?
– Azt hiszem, elsősorban a levéltári anyag gazdagsága döbbentett rá arra, hogy milyen sok feladat vár megoldásra.

– Az embernek kikapcsolódásra is szüksége van. Mit jelent ez az ön esetében?
– A Bükköt, az Őzek völgyét, a Bácsi-torkot, ahova kedves barátaimmal, kollégáimmal szoktam vasárnaponként kirándulni.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 30. számában, 1975. július 25-én.