Dancsuly András érvelése a szépirodalomhoz, a műhöz magához elvezető irodalmi nevelés mellett nemcsak megszívlelendő, hanem mint minden értelmes írás, továbbgondolásra sarkall.

Egyre-másra olyan tapasztalatokba ütközöm, amelyek a könyvnek a nevelésben játszott rendkívüli szerepét és ugyanakkor mostoha iskolai sorsát példázzák.
Nemrég érettségi találkozó alkalmából növekvő csodálkozással hallgattam volt osztálytársaim vallomásait: legtöbbjük arról beszélt, hogy mindent az iskolától, tanároktól kapott. Magamban, csendesen ugyan, az ünneprontástól félve, kis kérdőjeleket kellett kiraknom, mert saját fejlődésemet újragondolva úgy találtam, elsősorban a könyvek voltak azok, amelyek gondolkodásomat, irányulásomat hosszabb vagy rövidebb távon meghatározták.

Csendes, de nyugtalanító volt ez a morfondírozás, annyira, hogy önmagukat kritikusan szemlélő ismerőseimnél is puhatolózni kezdtem gyermekkori olvasmányaik szerepe felől. Az eredmény ugyanaz volt: iskolai éveik nagy élményei olvasmányélmények voltak. Véletlenül ugyanezekben a hetekben bukkantam néhány nagy fizikus életrajzi adatai, nyilatkozatai között arra a rendkívül érdekes tényre, hogy az atomfizika iránti szenvedélyes érdeklődésüket Wellsnek egy, az első világháború idején megjelent tudományos-fantasztikus írása ébresztette fel.

Lehet, hogy a neveléstudomány számára nem ismeretlen ez a probléma, lehet, hogy a kérdésnek van irodalma, de pedagógiai olvasmányaim során inkább csak utalásokkal találkoztam ebben a vonatkozásban. Persze nem mintha valaki is tagadta volna a könyv szerepét, nem mintha elkerülte volna a pedagógus szakírók figyelmét az, hogy az egyik tanári, nevelői feladat a könyv megszerettetése általában. De érzésem szerint a pedagógia túlságosan a tanórára összpontosít. Kevéssé hajlamos arra, hogy az órán, sőt az iskolán kívüli nevelési tényezők – köztük a könyv – fontosságát felmérje.

Arról nyilván lehet vitatkozni, hogy a személyiségfejlődésben milyen mértékben vesz részt a pedagógus és milyen mértékben az iskolán kívüli világ. Főleg talán nem is annyira vitatni, mint inkább vizsgálni kellene ezt a kérdést – ezt a kevéssé tisztázott, de annál izgalmasabb és gyakorlati jelentőségű kérdést. De vitától és kutatástól függetlenül, talán máris kiindulhatunk abból, hogy a könyv sokkal nagyobb szerepet játszik a személyiségfejlődésben, mint ahogyan azt a hagyományos neveléstudomány érzi és érzékelteti, s főleg annál mint ahogyan az iskola gyakorlatában jelentkezik.

Lehet, hogy ez a figyelmetlenség az iskolai nevelés tradícióira vezethető vissza.

A régi, Gutenberg előtti kor iskolája bizonyos értelemben könyvsokszorosító műhely volt. A magister – olykor lector, azaz olvasó – felolvasását vagy előadását a diák lejegyezte – sokszorosította. Az előadás tehát a könyv létrehozását célozta.

Gutenberg után ez a rendszer kiegészül a tankönyvvel. Megjelenik a könyvi segédlet, de marad az előadás is. Lehet, hogy a hagyomány súlya alatt tulajdonít az iskolai nevelés akkora fontosságot az órának, részben a tankönyvnek, és feledkezik meg más könyvekről. De persze nem is a jelenség okán van a hangsúly.

Egy dolog tény: a könyveket, amelyek annyira hatottak ránk, nem annyira tanáraink ajánlották, mint inkább testvérek, barátok, szülők. Amennyire tudom, a helyzet közben sem sokat módosult. A tanári passzivitás pedig nem onnan van, hogy pedagógusaink nem olvasnak eleget, hanem azért, mert az irodalomtanáron kívül a többiek figyelmét elkerüli az iskolán kívüli olvasmány kérdése. Tapasztalom: kevés pedagógus tudja, hogy a diákjai mit olvasnak – tehát nem is tudnak építeni arra.

Mindez, a kérdés neveléstudományi tudatosítása – vizsgálata, újragondolása, propagálása – mellett szól. Egyben művelődés-stratégiai jelentőségű figyelmeztetést is tartalmaz. Ha az olvasmányoknak ekkora szerepük van, úgy a gyermek és ifjúsági könyvkiadás, az iskolai könyvtárügy majd olyan figyelmet érdemel, mint maga az iskolai oktatás. És megfordítva: ifjúságunk alakulásáért a nevelő karral együtt felelősek a kiadók – és nyilván a tömegkommunikációs eszközök irányítói.

Annak idején Németh László – akinek nevelésügyi gondolatai mai napig izgalmasak maradtak – írta, hogy a jó iskola út a laboratóriumba vagy a könyvtárba. A permanens nevelés korszerű követelménye továbbviszi ezt a gondolatot: mihelyt az iskola nem lezárt, végleges poggyászt ad, hanem csak előkészíti az életen át tartó nevelést, önnevelést, megkülönböztetett feladata lett a kulturális csatornák megnyitása. Érdeklődésfelkeltés, készségek kialakítása, tájékoztatás, ösztönzés, s ismét nemcsak a könyvek, hanem a művelődés más csatornái – például a televízió tekintetében is. Nem az iskola nagy felelősségének elvitatásáról van itt szó, ellenkezőleg: arról, hogy az iskolai nevelés csak az iskolán kívüli nevelői tényezők támogatásával és tudatos felhasználásával válhat optimálissá.

Olyan kérdések ezek, amelyekről még sokat kellene beszélni és jószerint még többet tenni: nevelőknek, kiadóknak a neveléstudomány kutatóinak és szerkesztőknek. Ezért örvendek, hogy Dancsuly András szóba hozta.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 38. számában, 1975. szeptember 19-én.