Megszoktuk, hogy odafigyeljünk a Mircea Maliţa által jegyzett írásokra: néhány sorban a szellem izgalmát hozzák, a művelődés alapkérdéseit feszegetik.
Legutóbb a Tribuna şcoliiban és a Tanügyi Újságban az óvodásgyermekről írva figyelmeztet: az intelligencia ötéves korra felerészben kialakul. További 30 százaléka a következő három év leforgása alatt. S minthogy egyes kutatók szerint az intelligencia 17 éves kor után nem növekszik, 8-17 év között nem történik egyéb, mint 20 százalékos fejlődés. A pedagógiai érdeklődés előterébe tehát a hátitáskás gyermek helyett az óvodástáskás kisember lép. Az egyetem fizikai és értelmi szempontból egyaránt lezárult anyagot csiszol. Az öt év alatti gyermekek felerésze óvodába jár, s a játékos tanulás módszerével akár a felső matematikával is barátkozhatna, hiszen „megfelelő formában bármely életkorban, bármilyen fogalom elérhető”.
Izgalmas gondolatmenet. Gyermeknek, közösségnek egyaránt javára lenne, ha pedagógusok, pszichológusok tucatjával állanának hozzá elmélettel, gyakorlatban. Izgalmasan új s mégis ismerős gondolatok ezek, hiszen a népi tapasztalat is érzékelte őket. Egy román mondás például az első hét év döntő jelentőségét emeli ki. Magyar megfelelője így hangzik: „Amit Jancsi nem tanult meg, azt János már nem tanulja meg”. Ezt a népi bölcsességből a kísérleti lélektanba átlépett igazságot nevezném magamban a „csökkenő nevelhetőség elvének”.
A csökkenő nevelhetőség elve nem óvodáskorban lép érvénybe. Áll az az óvodáskor előttre is. Egy nemrég lefolytatott kísérlet arra utal, hogy az intelligenciára nézve döntő időszak éppen a három év előtti kor. A kísérletek Sylvia Krown nevéhez fűződnek, aki azt állítja, hogy már az óvodában is csak retusálni lehet azt, amit a szülői nevelés – s nem a genetikai program – meghatározott. S szerepet játszhatnak itt olyan mellékesnek tűnő tényezők, mint például a rend, ami befolyásolhatja a gyermeki intelligencia fejlődését.
Ha mindez így van, akkor kulturális értékrendünket át kell állítsuk. Akkor az óvodai és főleg a szülői nevelés kerül az előtérbe, akkor természetes az lenne, ha minden tömegkommunikációs eszköz beállana erre a vonalra, ha a kutatásban prioritárius témaként szerepelne az iskoláskor előtti nevelés, ha érdeklődésünk homlokterébe a szülő és óvónő nevelése kerülne (ha például a Tanügyi Újságban az óvodai nevelés oldalakat kapna) és így tovább.
Erdélyi Lajos – az alapvető közügyekhez kiváló érzékkel nyúló publicista – idézte egy évvel ezelőtt az Új Életben Anatol Chircev professzor szavait: „Minél fiatalabb egy gyermek, a vele foglalkozó felnőttnek annál magasabb fokú, sokoldalúbb képesítésre van szüksége.”
Nyugdíjas korunk termelő emberisége ma még kezeslábasban cammogó gyermeksereg. A rohanó időben nem tudjuk, mi várja őket 2000 körül, sejtjük azonban azt, hogy nálunk értelmesebbek kell hogy legyenek ahhoz, hogy helyüket megállhassák majd. Ez a legértékesebb útravaló, aminek húsz-harminc év múlva is hasznát láthatják – hasznát láthatjuk. S ezt az útravalót most kell megadni. Mennél többet, mennél hamarabb!
Megjelent A Hét III. évfolyama 3. számában, 1972. január 21-én.