Elindulok mindennapi öltönyömben (hisz mindennap van, péntek, vagy csütörtök?, nem, péntek, mert csütörtökön délelőttös voltam), és baktatok a város peremén, a körzetemben. Még egyszer megtapogatom a zsebemben a kék könyvecskét, ahova a hívásokat jegyzem.
Elsőként Székelyékhez kell mennem a Mikszáth Kálmán utca tetejére, amit a nővér X-szel ír, Mixátnak – nem sznobságból.
Ide látszanak a temető zöldellő fűzfái. B. doktor dolgozik a kertjében. Nyugdíjas. Már rég nem orvos, már rég nem egyetemi tanár. Ha odakiáltanék neki: Domnule Doctor, talán fel sem figyelne, de rögtön felkapná fejét, ha úgy kiáltanám, hogy Dionisieee! ahogy kiáltották régen, otthon, a faluban. Visszavedlett „földművessé“. A megnyugvás ösvényein jár. Mivé vedlek majd én vissza?
A mindennapi öltönyöm, amiben vagyok (mert hisz mindennap van, péntek) változni kezd, ünneplővé lesz, ahogy a házak házacskákra, ahogy az aszfaltból földútra vált. A cipő túl krokodil, ha nem is valódi, csak utánzat, de az itt nem látszik. A nyakkendő hivalkodóvá válik, egyenesen provokál.
Már nincs sok. Még két utca és felértem a legmagasabb pontra. Onnan már ereszkedem lefele. Bírom, tulajdonképpen eléggé jól bírom még a mászást. Csak ott hátul a térdhajlatban az a visszércsomó, az fáj. Néha kegyetlenül. Nem tesz jót neki ez az erőltető mászás. De hát, ez van. Vajon csak visszér? Elérkeztem Dărăbanékhoz. Jó, mikor az ember végre valahova elér. De vissz’ ér-e még?
A sánta Mureşan szabónak megígértem azt a D-vitamint Fodoréktól. Azért most elmehetek a világ végére. Fodor a múltkor ide akarta adni, hisz neki már nem kell, az ő gyermekei már nagyok. Én szabakoztam, mondtam, majd ha akad rá páciens, akinek valóban szüksége lesz rá. Miért is nem vágtam rögtön zsebre? Vagy akkor már odaadtam volna másnak?
Közben integetünk egymásnak messziről a postással. Noroc! Jó szerencsét! Mint a bányászok.
Kaptatnak felfelé a hegyen a gyermekek. Jönnek az iskolából. „Csókolom!” „Szerbusztok!“ Ez az én orvosom, hallom az egyiket a hátam mögött.
Visszafele jövet újra találkozom a postással. (Közben ő is, én is bent jártunk házakban.) Bizalmasan végigmér az öreg: Megy még, doktor úr? Megy? Én kihúzom magam – már amennyire tudom – és mondom: muszáj!
Egymás gondjait is továbbvisszük magunkkal.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 17. számában, 1975. április 25-én.
