A múlt év telén-tavaszán fél évet töltöttem Genfben, Piaget intézetében, a Genetikai Episztemológia Nemzetközi Központjában. Nem kis élmény volt számomra viszontlátni a napokban a világ egyik legnagyobb élő tudósát, és újra és újra elbeszélgetni vele. Piaget az Egyetem díszdoktor-avatására jött Bukarestbe, és innen a harmincadik „Doctor Honoris Cauza” diplomájával tért haza Svájcba.
Minek köszönhető az az egészen különös hírnév és elismerés, ami ritkán vesz körül élő tudósokat? Talán nem szentségtörés, ha azt állítom,hogy az ünneplés, habár megérdemelt, nem mindig alapszik a dolgok minden oldalú ismeretén. A világ elsősorban a gyermekpszichológust ünnepli Piaget-ban, azt a tudóst, aki az értelem fejlődésének fázisait, törvényeit, struktúráját, módozatait elsőnek leírta és magyarázta. Magukat a jelenségeket sem ismerték, amelyeket Piaget feltárt (és amelyeket azóta százszámra igazoltak a világ különböző egyetemein és kutatóközpontjaiban folytatott ellenőrző kísérletek), nemhogy azok magyarázatát, megértését egységes rendszerbe foglalását.
Piaget tudományos müvének megértéséhez mégsem ez nyújtja az igazi kulcsot. Piaget biológusként kezdte pályafutását. De igazában egyetlen dolog érdekelte: a filozófia, helyesebben annak is csak egy része, éspedig az ismeretelmélet. Az ismeretelmélet nemcsak magánszenvedélye, mint másnak mondjuk a zene vagy a fúrás-faragás, amivel igazi munkája mellett szórakozik. Piaget egész munkásságának értelme, célja, mozgatórugója, magyarázata az ismeretelméleti kutatás.
A fiatal Piaget-t a megismerés hogyanja, miértje izgatta. De a feleletekkel nem volt megelégedve. A filozófusok ragyogó érvekkel támasztják alá a megismerésről szóló elméleteiket; de a különböző elméletek,amelyek a maguk összefüggő és résnélküli érvrendszerükkel szinte megtámadhatatlanok, egymásnak mégis ellentmondanak. Hol keressük hát azt a fórumot, amely eldönti a vitát, ahol megtaláljuk az igazságot? A fiatal Piaget észreveszi, hogy a tudományos életben az egyhangú vélemény uralkodik: sem egy logikai vagy matematikai bizonyítás, sem egy kísérletileg megállapított tény nem vitatható. Egyhangú álláspont uralkodik a tudományokban (legalábbis ami az alapvető tényeket illeti), de nem a filozófiában! Pedig a tudományok mind a filozófia keretén belül születtek és csak lassanként váltak ki belőle. Hogyan történt meg ez a kiválás, ez a leszakadás?
Úgy – állapítja meg Piaget –, hogy leszűkítették tárgyukat, kiemelték a nagy összefüggési rendszerből, és ilyenformán megtalálták a saját mértékükre szabott kísérleti alapot, amely az igazságnak mindenki által elfogadott kritériumaként szolgál. (Vigyázat: nem deduktív rendszerekről, hanem a kísérleti tudományokról van szó!)
És ez Piaget korszakalkotó ötlete, tudományos művének programja: vajon nem ütött-e az óra az ismeretelmélet számára is, hogy leszűkítve tárgykörét kísérleti alapot találjon magának, és ezáltal kilépjen, legalábbis részlegesen, a vitatható filozófiából és belépjen a kísérleti tudományok családjába? Piaget igent mond, s vállalkozik arra, hogy megteremtse ezt az új kísérleti tudományt – és ez az ő életműve.
De hát Piaget fellépése előtt az ismeretelméletnek nem volt kísérleti alapja? Hiszen az ismeretelmélet tárgya mindig a tudomány fejlődése és legújabb eredményei voltak. Igen ám, de a tudományok felett vitázva maga az ismeretelmélet is vita tárgya maradt: honnan ered a megismerés, mi a tárgy és az alany viszonya, sikerül-e az alanynak a tárgyat megismernie?
Piaget, a többi kísérleti tudományon okulva, nem indul el toronyiránt az őt izgató kérdések felé. A fizika sem kezdte azzal, hogy mi az anyag, sem a biológia azzal, hogy mi az élet. Kisebb, de precíz és kísérletileg megválaszolható kérdésekkel keletkezik csak tudomány. Piaget tehát kiragadott egy kérdést az ismeretelmélet gerincoszlopából: hogyan fejlődik az ismeret? Ezt a kérdést pedig tagolta és átírta néhány olyan kérdésre, amelyre kísérletileg választ lehet kapni.
A deduktív struktúrát, az okság elvének fejlődését például gyermekeken kísérletezte ki. Hogyan? Ezer meg ezer kísérlettel vizsgálta a tranzitivitás fejlődését. Például: különböző korú gyermekeknek adnak három poharat – az egyikben piros, a másikban zöld folyadék van, a harmadik üres; a gyermek feladata az, hogy a zöld folyadékot áttöltse abba a pohárba, amelyikben a piros folyadék van; ameddig a tranzitivitás fogalma (a dedukció alapja) ki nem fejlődik, addig a gyermek képtelen megoldani a feladatot, mert nem használja az üres poharat. Vagy vegyük például a térfogat és a súly, a térfogat és a hosszúság kapcsolatának a fejlődését vizsgáló világhírűvé vált kísérleteit. Bizonyos korig minden gyermek, néger vagy svájci egyaránt súlyosabbnak ítéli az agyaggolyót, mint a hosszúkás rudat, amit ő maga gyúrt ugyanabból az agyagból.
Ilyenszerűen tagolja Piaget és fordítja kísérletileg ellenőrizhető nyelvre az ismeretelmélet kérdéseit. A fenti két kísérlet csak néhány abból a sokezerből, amely a logikai kapcsolatok kiépítését, körülményeit, okait követi nyomon. Az új tudomány, amelynek ő a megalapítója, a „genetikus episztemológia”, magyarul a tudományos ismeretelmélet fejlődéstana nevet viseli. Mellesleg és véletlenül, Piaget kísérletei egyúttal a gyermeklélektan egészen új fejezetét nyitották meg, éspedig az értelem fejlődésének fázisait, szükségszerű útját tanulmányozó szakaszát, Piaget tehát akarata ellenére a gyermekpszichológia nem koronázatlan, hanem igenis megkoronázott királya lett. De amikor a világ nagy gyermekpszichológusként ünnepli, Piaget nevet – mert nagyon szeret nevetni – és megjegyzi, hogy milyen kevesen értették meg őt igazán.
Valóban, ha csak a pszichológia és nem a filozófia szemszögéből nézzük Piaget-t, nemcsak alapvető munkája, a háromkötetes, 1952-ben megjelent Genetikai pszichológia marad érthetetlen, de érthetetlenek lesznek utolsó könyvei, a románra is lefordított Biológia és megismerés vagy A filozófia bölcsessége és illúziója, és érthetetlen lesz a most fordítás alatt álló, a strukturalizmusról írott kis remekműve is.
Egy ideig Piaget egyedül végezte kísérleteit. De már jó ideje, hogy megszületett a Genetikai Episztemológia Nemzetközi Központja Genfben, ahol a világ minden tájáról összegyűlt körülbelül negyven főnyi, különböző szakemberekből alakult csoport dolgozik Piaget vezetésével a Népszövetség régi palotájában. Minden hétfő reggel, pontosan kilenc órakor Piaget, a soha nem hiányzó pipájával a szájában, levezeti az igen kellemes, baráti és tréfálkozó légkörben folyó gyűlést. A genfi Egyetem katedrájáról csak az idén vonult vissza, de a Sorbonne-on már pár éve nem tanít; túl fárasztó volt tizenkét éven keresztül, hetenként kétszer átrepülni Genfből Párizsba, hogy ott is megtartsa egyetemi kurzusait.
Egyszerű és bohém otthonát, a Saleve hegység alján, hatalmas kert veszi körül, ahol Piaget kísérleti célokkal növényeket ültet. Tudniillik a logikai-matematikai struktúrák fejlődése csak részben ad választ az ismeretelméleti kérdésekre: a válasz másik felének az előbbivel összefonódva, a biológia oldaláról kell jönnie. A központi idegrendszer az önvezérlés specializált szerve, de minden élőlény önvezérlő rendszer, amelynek fejlődése az alkalmazkodásés az asszimiláció dialektikájából adódik. A megismerés nemcsak hogy a biológiában gyökerezik (az idegrendszeren keresztül), de bizonyos biológiai folyamatok analógok a megismerés folyamataival, így tehát egymás modelljei.
Legfőképpen az alkalmazkodás és az asszimiláció viszonyának a megértése szükséges a megismerés elemzéséhez. Az asszimiláció egyszerű példája a táplálkozás: bármit is eszikaz élőlény, az a testéhez hasonló anyaggá változik. Minden élő struktúra asszimilál, és minden asszimilációnak van egy statikus, konzerváló oldala. A fejlődés nem a Lamarck által feltételezett irányba halad: nincs egyszerű, strukturálatlan alkalmazkodás, hanem az alkalmazkodás az új helyzetnek megfelelő struktúrát, új asszimilációs központot teremt. Az emberi megismerés matematikai-logikai struktúrái is ilyen belső önvezérlésen alapuló asszimilációközpontok. A gyermek értelmének minden fázisa egy-egy struktúra, emely magához hasonítja, asszimilálja a kívülről jövő információt. Piaget igen érdekes és termékeny analógiát állapít meg a lamarckizmus és az empirizmus, a preformizmus és az apriorizmus között. Érthető tehát, hogy egyetlen szabad napján, amit országunkban töltött (amikor tudnillik nem voltak előadásai, találkozói, elszáguldott a tengerig, hogy egy bizonyos növényt szedjen (amely meleg dombos vidékeken nő ugyan, de rendkívüli alkalmazkodó képessége van), hogy különböző magaslatokon zordon éghajlati viszonyok közé átültesse. Piaget minduntalan kiszáll kényelmes, kilométerfaló Mercédeszéből, hogy hétrét görnyedve kikaparja földből a keresett növényt.
Piaget csak igen későn került kapcsolatba a marxizmussal, és még nem ismeri behatóan. Ennek ellenére tudja – marxista munkatársai révén –, hogy ismeretelméleti nézetei nemhogy ellentmondanának a marxista filozófia alapelveinek, de szervesen beleilleszkednek azokba és továbfejlesztéséhez járulnak hozzá. Rövden: Piaget kísérleteinek ismeretelméleti konklúziója realista, de ugyanakkor alapjaiban támadja meg az empirizmust.
Elérte-e vajon Piaget a nagy célt, amit kitűzött: leszakadt-e az ismereelmélet, az ő munkája nyomán, a filozófiáról, hogy önálló tudománnyá váljék? A kérdést nem lehet ilyen élesen feltenni, annál kevésbé, mivel a felelet magában foglalja egyúttal az arra adott választ is, hogy mi a filozófia és mi a tudomány. Mondjunk tehát csak annyit – és akkor biztos nem tévedünk –, hogy Piaget
munkája nyomán az ismeretelmélet hatalmas lépést tett a megismerés mechanizmusának pontosabb
ismerete felé, hogy Piaget valóban korszakalkotó műve: az ismeret mértékére szabott kísérleti terület megteremtése. Mondjuk végül azt, hogy Piaget nem pusztán egy filozófus a sok közül, akit a szakember tetszés szerint többé vagy kevésbé ismerhet. Az ismeretelméletnek ahhoz, hogy korszerű legyen, át kellett haladnia Piaget maradandó, az ismeretelmélet számára határkövet jelentő művén.
Megjelent A Hét II. évfolyama 47. számában, 1971. november 19-én.