Soha sem tudom pontosan, milyen irányban kell egy tárlatot hivatalosan végignézni. Soha sem tudom igazából melyik az eleje, melyik a vége, így azt sem állapíthatom meg teljes bizonyossággal, hogy a rendezés kinek juttatta az első helyet, kinek az utolsót. Nem tudom megállapítani következésképpen azt sem: Unipán Helga és Octavian Bour karikatúrái voltaképpen fogadják-e a tárlatlátogatót, vagy az utcára küldik. Így is jó, úgy is jó. Mert a karikatúrák mind szellemesek, frappánsak, akár Bour virággá álmodott termelőeszközét nézzük – természetesen egy ceruzát –, akár Unipánnak az élet és a halál közé parittyázott kisemberét, mindenképpen kapunk valami gondolkodni-, „szórakozni“ valót arra a rövidke időre, amikor bizony elég sokszor gondolattalan, unalmas, lapos művecskék előtt menetelünk.
Ha pedig mindez a tárlatnak a végén van, s az utcára küldenek, akkor saját műfajukról vallanak valami nagyon lényegeset, azt, hogy most aztán rohanás az első trafikba gyorsan valami olyan sajtóterméket vásárolni, amelyikben nekik rajzaik vannak, mert kiállításon vajmi kevéssé érvényesülnek ezek a szöveg nélküli, tussal rajzolt, nyomdafesték után áhítozó grafikák, amelyek valóban csak más kontextusban élvezhetők igazán. A textus kontextusában – még akkor is, ha A Hét pocsék papirosán.
Miután szemmel láthatóan különválasztották a „sajtógrafikát“ a… művészgrafikától“, bennebb már nem nagyon törődtek, miként kerülnek egymás mellé a különböző munkák.
Valószínű, így történhetett meg az is, hogy Bardócz Lajos két stilizált levonata közé bekerüljön Balau Mircea természetelvű kompozíciója. Így állt elő az a furcsa egymásmellettiség is, hogy Pallós Jutta színes grafikái után közvetlenül Köröndi Jenő két rajza következzék; ők ketten kétségtelenül a kiállítás erősségei közé tartoznak, de két olyan különböző látásmód szerint, hogy levegő után kapkodunk. Persze, lehet ebben az elrendezésben koncepció is, de akkor, amikor a kiállítás bizony tele van töltelékanyaggal, nem kellene a jó munkák lövedékeit így, egymásutáni sorozatban elpuffogtatni.
Végső soron nem egymást zavarják: olyan erőteljesek mindketten, hogy bármelyik simán érvényesül a másiktól. Csakhogy utána esik a színvonal. S ez bosszantó. Kezdem belátni: a kiállításrendezők általában nem részrehajlók, értékelésben nemhogy fogódzót nem adnak, de zavarni sem akarnak. Csupán: akaratlanul megzavarnak. A legbiztosabb módszer tehát, ha ődöngünk a kiállításon, és egy nagyon sokadik érzékszervünkre bízzuk magunkat, mely eligazít.
És közben lehet felfedezni is. Újra felfedezni például Gy. Szabó Bélát, aki valamit Homokvilág-i önmagából hozott most ismét felszínre. A mívesség bűvöletében elmerült művész a grafika bölcsességét bányássza ki számunkra: az érintetlen fehér papírt, rajta pár jellel. S ez: ég, föld, hegy, víz (Balatoni látkép).
Gyönyörködhetünk Feszt László tökéletes tudásában, abban, hogyan válik keze nyomán egy tülldarabka s néhány lyuggatott hulladék anyag a kortárs világ, a nehézipar racionális-költői képévé. (Mai bástyák sorozat).
A nehézipar világából merítette ihletét Pop Silaghi VasileTarnica című kompozíciója is, mely megérdemelne egy elemzést arról, miképpen vonzza a korszerű téma a korszerű kifejezésmódot. A nehéziparhoz kötődő témák egyébként – noha szép számban vannak jelen ezen a kiállításon – nemigen feleselnek egymásnak.
A témaazonosság az ipari táj esetében egyáltalán nem feltűnő, és nem is kívánja meg, hogy feltétlenül egymáshoz mérjük az ilyen tárgyú kompozíciókat. Ha azonban két művész például ugyanannak a balladának változatait ábrázolja, kihívja az összemérést. Különösen akkor, ha – mint ez esetben – mindkettő kitűnő munka. Pallós Jutta Kőműves Kelemen (megjelent A Hét ez évi 2. számában, ezért nem szerepel itt) és Kopacz Mária Manole mester asszonya. A felületmegmunkálás, a technikai eljárás meg a méretek csak külső eltérések. Pallós Kőműves Kelemennéje passzív, a ballada tragikuma itt a férfié: ő választott. Kompozíciós szerkezete ehhez idomultan férfiasán tömör – mondhatnám, tagbaszakadt –: a férfiak roskadoznak az áldozat súlya alatt.
Kopacz Mária más úton jár, az ő balladai látomásának a tragikumát a nő hordozza: itt az asszony választott. Választott, tehát egyedül maradt. A falak szinte maguktól zárják körül, s csak közömbös tekintetek figyelik. Menekülne, de már késő – elvégeztetett. A kompozíció enerváltsága tökéletesen illeszkedik Anna szörnyű szorongásához.
Talán, mert a Pallós Jutta grafikája földrajzilag és történelmileg is pontosabban körvonalazott, ellentétben Kopaczcal, aki teljesen felszabadítja magát idő és tér kötöttségei alól, az önmagukban hibátlan egységű munkák közül a Manole mester asszonya áll hozzám közelebb.
Tárlatra lépve mindig igyekszem ajtón kívül hagyni hézagos művészettörténeti ismereteimet, hogy a kiállító művészeket csak egymáshoz viszonyítsam, s magam is megdöbbenek, amikor utóbb eszembe jut, hogy ezt vagy azt, miként kellett volna (rosszabb esetben, lehetett volna) az eddigi ismeretekhez kapcsolni. Az idén látott tárlatok minduntalan kizökkentettek ebbeli elhatározásomból, már tudniillik hogy semmire se emlékezzem, semmit se ismerjek.
De a kolozsvári grafikai tárlat olyan tanulsággal szolgált, amire még az idei tapasztalatok után sem voltam felkészülve. Három grafika, halálos biztonságú kéz rajzolta. Fél szemmel is látom: a harmadik a legjobb. Igen ám, csak azt Klee rajzolta és már nagyon régen. Címe más volt, ha jól emlékszem, Város. Mondani sem mond mást, mint a Klee grafikája, csak a címe sokkal divatosabb. És milyen szép. Mert persze rajzolni a mi művészünk is tud. Sőt, a kóbor apácák megtévesztésére nem fehér alapon fekete a rajz, mint ősforrásánál, hanem fekete alapon fehér. Hát ennyire átejthetőnek nézzük a tárlatlátogatót? A zenében van ennek egy roppant tisztességes módja: változatok egy Haydn, Mozart, Purcell stb. témára. Nincs ebben semmi szégyen.
Picasso is odaírja, hogy Las Meninas vagy Poussin. Csak én szégyellem odaírni, ki készítette ezt a grafikát.
Megjelent A Hét II. évfolyama 5. számában 0972. február 4-én.
Kiemelt kép: Kopacz Mária: A tűzmadár, akril
