A fényűző katalógus tanúsága szerint, több mint hatvan kiállításon vett részt. A számos hazai – egyéni és csoportos – jelentkezés mellett művei talán még többször szerepeltek külföldön, s nem csak Európában – többek között egy japán nonabsztrakt kiállításon. Majdnem ugyanannyi országban járt tanulmányúton.
A Dalles-teremi kiállítást ne nézze meg az, aki sznobságból szokott beugrani néhány percre a galériákba. Egy futó vizit csak mélységes zavart kelthet a nézőben. Nem lát egyebet, csupán falba mélyedt szürke és vörösbarna képet.
És mélységesen téved. El kell egy kissé időznie előttük, és a férfiasan szemérmes képek vallani kezdenek.
Hihetetlenül rafinált szemérmesség ez, olyan kimondottan formai kérdések sem nyilvánvalóak, mint az, hogy a képkeretek aranyra vannak festve. Pedig így van. Arany mindegyik, de oly trükkösen, hogy csak véletlenül lehet észrevenni. Kicsit kellemetlen dolog ilyen fordítva elemzéshez nyúlni, de miután túlesünk az első nagy meglepetésen, hogy tudniillik valójában milyen nagyon szépek ezek a képek, az ember mentegetni próbálja első értetlenségét.
Nagyobb hódítás ez, mintha azonnal lehengerelne a látvány. Egész sereg elmélet dől közben halomra; a képek – (ismét külső formát érintő, szinte jelentéktelen dolog) túlnyomórészt teljesen azonos méretűek. Miért? S jönnek röptében a számítások: Aranymetszés talán? – nem. Kabalisztikus számok? (a misztikus lehetőségek szinte kiabálnak a képeken) – nem! Csak egyszerűen szép arányúak.
S ha idáig eljutunk, tovább kell menni. Nehezen adja meg magát Brăduţ Covaliu, tehát érdemes megküzdeni érte. A képeken rengeteg az olyan azonosság is, ami nem szembeötlő. Szokatlan azonosság. Jóformán a művész gesztusa. Leszabja a teljesen azonos méretű kartont, s indulásnál rárajzol egy másik keretet, ahogy bárki nagyméretű lapon megrajzol egy négyszöget – a kéz mint emberközpontú körző húz négy vonalat – az aranyozotton túl, kettőzötten határolva el magát a világtól, amivel közölni akar. Közlendője különben olyan, amit lehet ugyan, hogy valamennyien tudunk, de nem szabad elfelejteni. Az, hogy az anyaföld szép. Nem is szép – gyönyörű. És egészen más télen, mint nyáron, más, amikor olvad a hó, amikor esteledik, amikor jön a tavasz, amikor tűnőben van, amikor szürkében játszik, amikor zöldben, amikor Vȋlcea felé megyünk vagy akár Dubrovnikba. Körülhatárolt négyszögeiben a mindenkori anyaföld van jelen, teljesen függetlenül attól, hogy földrajzilag hol helyezkedik el.
Semmi nem beszél egycsapásra e képeken. Nemcsak azért, mert hajlandók vagyunk elfelejteni a földet, a sarat, hanem mert Brăduţ Covaliu sem adja olcsón.
Valami magától értetődőt közöl tehát, hihetetlenül egyszerű nyelven, úgy, hogy bonyolultságát is csak akkor vesszük észre, ha odafigyelünk. Mégis, ha egyszer belekerültünk bűvös négyszögeibe, nem lehet szabadulni tőle. Szemérmessége elmúlik, és agresszívvé válik, kertelés nélkül fogadtatja el az elfelejtett igazságot, vonalai, melyek szégyenlősen komponálják a képet, követelőzőkké válnak, s a tény, hogy a föld az föld marad, ha bármi történik is, megnyugtatóan belénk itatódik.
S ez már nem pusztán formakérdés.
Brăduţ Covaliu (ha az első tíz percre megfogott) eszünkbe idéz olyan dolgokat, amiket elfelejtettünk – de azért felejtettünk el, mert tulajdonaink voltak valamikor. S most, hogy visszanyerjük, meg kell idéznünk őket.
S képei mindennek ellenére mai képek, csakhogy maiságukat is éppúgy keresni kell, mint bármilyen más tulajdonukat, a technikai bravúrtól eltekintve, mindent megtalálunk bennük, ami a huszadik század. A népi művészeti utalásoktól, a síkábrázoláson át a teljes absztrakt formákig, a naivitásig, csakhogy mindez ismét olyan szemérmesen van bennük, mintha szerzőjük azt akarná közölni, hogy egész maiságunk térdig van koptatva, s csak az evidenciarendű igazságoknak van létjogosultságuk.
Képei és ő maga járják a világot, halkszavúan figyelmeztetve az örök igazságra, ami, ha akarom absztrakt, ha akarom naiv, innen nézve misztikus, amonnan racionális, akár vegyi képlet: porból lettünk porrá leszünk. Szürke-vörösbarna-szürke.
Megjelent A Hét I. évfolyama 3. számában, 1970. november 6-án.