Az impresszionizmus száz évét ünnepeljük, de ez nem a születésének, hanem a keresztelőjének az évfordulója; nevét Claude Oscar Monet képének címe után kapta: Impression, soleil levant (ha rajtam múlna, így fordítanám magyarra: A hajnal, a nagy impresszionista), s ezt a címet nem is Monet adta a képnek, hanem Renoir; s az impresszionizmus, amelynek, ismétlem, százéves korát csodáljuk, nevét attól a valóban impresszionista képtől kapta, amelyet viszont Monet nem 74-ben, hanem már 1872-ben megfestett, s amely korántsem volt az első impresszionista kép.
Kitűnően illik az impresszionizmushoz, hogy ilyen elmosódottak a határai, bár az impresszionisták a képi határokat szerették elmosni, nem az időbelieket; sokkal fontosabb volt számukra az, hogy reggel van vagy este, dél vagy napfelkelte, mint az, hogy amit megfestenek, valóban a roueni katedrális-e vagy a londoni parlament.
Ha elgondolom, mi minden történt a festészetben száz év óta, s összevetem azzal, ami az előtte elcsorgott két vagy három századév alatt történt, az utolsó, a mi századunk többnek tűnik föl azoknál. Az impresszionizmus ennek a száz évecskének a határán van, az utolsó a lassú hömpölygésű festészet történetében, a festészet utolsó festői elidőzése a látványnál, utolsó nosztalgikus szertepillantása a fénnyel és színnel teli világban, utolsó mély lélegzete az érzelmeknek és az érzékeknek, mielőtt lemondanának egyeduralmukról az értelem javára.
Ennek a hosszú „békebeli” pillanatnak száz éve, s azóta erőltetett menetben dübörögnek az izmusok a gyökeresen megváltozott festészet történetében. Azóta végignézhettük, amint önnön gyermekei támadnak rá, s már a posztimpresszionizmusban nagyon csúnyán elmondják véleményüket róla, kubizmus, expresszionizmus, szürrealizmus, futurizmus, op, pop gesztus, tasizmus, a nevüket is nehéz elsorolni, egymást egyre szédítőbb iramban követve azóta is ellenkeznek és csak ellenkeznek az impresszionizmussal, ezzel a százéves örökifjúval. S azóta is minden irányzatnak tisztáznia kell helyzetét vele szemben, mert a szembenállás egy bizonyos értelemben vett festészettel s festőiséggel való leszámolást is jelenti. A huszadik századi festészet az impresszionizmusból következik: ellene született.
Mióta a világ világ, sok mindent akartak a festők, az impresszionisták csak egyet akartak: nem azt, ami addig volt; nem akadémizmust. S ez azt jelenti, nincs szükség lokálszínekre, műtermi merevségre, kínnal beállított irodalmias komponáltságra. A színeket akarták, a világ szépségét, a hajnalt, a ködöket, párákat, napsütést, több fényt, levegőt, a pillanatot, a festői látványt, színt, színt, és megint színt. Ilyen hosszú idő távolából békés ellenkezésnek láthatjuk ezt a festői békeakarást, de egyáltalán nem volt az; első, 1874-es jelentkezésük rettenetes port kavart, s az akkori sajtóban megkapták mindazt, amit bátor úttörőknek óhatatlanul meg kell kapniuk.
Aztán elfogadták az impresszionizmust és sürgősen Cézanne-t szidták, aki 1878-ig még impresszionistának vallotta magát, de másként kezdte látni a világot, és akaratán kívül megnyitotta az összes izmusok útját. Ilyen távolságból már alig észleljük a különbséget Delacroix és a nagy impresszionisták ecsetkezelése között, alig látjuk Turner angol ködei és Monet katedrálisainak reggeli párái között az eltérést. Rég volt. Mint az első háború, amelyben apáink-nagyapáink eshettek el, de azt mondjuk rá, hogy békebeli háború, és már-már alig hisszük, hogy akkor valódi vér folyt. Impresszionizmus, mondjuk, és egyáltalán nem fordul meg a fejünkben, hogy ez a festői világ újrafelosztása.
Manet Olympiájáról olyanokat mondtak, hogy ma egyszerűen nem is értjük. Persze, mikor Szarajevóban valakit meglőttek, még senki sem tudta, hogy ez a világháború. Jó sok évvel azelőtt pedig Manet festett egy pucér lányt, akinek a háttértől alig elválaszthatóan egy néger asszony hoz egy csokor szép színű virágot. Csak annyi történt, hogy a tér nem volt elég kézzelfogható. És kitört a festészet első világháborúja. (Ehhez nyilván Turner is kellett a ködös Albionból, aki már rég mozdonyokat festett a londoni ködökben.) Kitört a festészeti világháború, pedig nem igazán új született, csak a régi tetőzött.
Talán soha nem mertem volna írni az impresszionizmusról, ha nincs olyan szerencsém, hogy mindazt, ami belőle fontos, látnom adatik. Pedig a képzőművészeti múzeumokat gyűlölöm. Halandóságom tudatában járom a Louvre végeérhetetlen termeit, és nyomasztanak a halhatatlanok. Szerencsére a Louvre végtelen folyosói is végesek, s az impresszionisták számára már nincs hely, a Tuillerie másik végébe kerültek, a Jeu de paume-ba. Monet, Manet, Berthe Morisot, Renoir, Sisley, mindenki, aki illik, ott van, és itt már nem érzem magam a múzeum nyomasztó légkörében, ők is halhatatlanok már, de a festők, akik itt „állítanak ki” a halandóságot választották, mikor a pillanatot, a bekeretezetlen valóságot a színes délelőtti fényekben, a fél pohár bordói mellett mulató, kicsit fűzőbe szorított békebeli szépségek ártatlanul magakellető és némiképpen semmitmondó arcán akarják és tudják fölfedezni. Az impresszionizmus nem öregszik múzeummá.
Az impresszionizmust soha nem akartam megérteni. Hagytam, hogy Degas finom tüllszoknyái, Renoir gyöngyházfénytestű lányai, Monet levegőremegései úgy hassanak a recehártyámra, ahogy tudnak, és soha pillanatig sem óhajtottam megérteni azt, hogy miért ilyenek.
Tudom, mert tanultam annak idején, hogy az impresszionisták a pillanat megragadására törekszenek; mélység helyett a színek valőrjeit keresik; hogy az adott természeti valóság komponálatlan és véletlenszerűen kivágott részét a pillanat hangulatában és halványlila gőzében akarják elénk villantani. Soha sem hittem, mert fertőzött profi vagyok, hogy a La Grenouillère, akár Monet akár Renoir festette (mert a derűs vasárnap délelőtti kiegyensúlyozott polgári szórakozást mindketten ezzel a témával próbálták megsejtetni), a valóságnak véletlen része volna. Nem hittem, de ez egyáltalán nem zavart, mert szerintem egyáltalán nem kell megérteni. Az impresszionizmus ilyen szempontból a festészet legkényelmesebb korszaka; nem is szabad megérteni.
Csakhogy Párizsban pont az impresszionistákat nem lehet nem megérteni. Éppen nem múzeumi sznobériámnak áldoztam, hanem Braque kiállítását néztem, amely a tavaly őszi nagy kiállítássorozathoz tartozott és a Louvre másik függvény épületében, az Orangerie-ben rendezték meg. A Braque-képek között irányító nyílacskák, amelyek hol le-, hol meg felküldtek, egyszerre egy Monet Nymphaeas feliratú teremhez vezettek. Braque életművének közepét hagytam ott, hogy újra az impresszionistákra vessem magam, jóllehet ők Braque-ot színvak unokájuknak tekintenék. Hatalmas, ellipszis alakú terem, aminek méreteit nem tudom tisztázni magamban, de falainak összhossza legalább 40 méter. Negyven. S a falon, csak az ajtókkal megszakítottan, Monet képe. Mit kép? folyamregény: az állóvízről. Negyven méter – vagy több vagy kevesebb – önmagába visszatérő zárt görbe festmény. A természet, amelyből nem kivágtak, hanem amelyet két pontból körbenézték. (A hatalmas képen egyáltalán nincsenek sellők, mint képzeltem, tavirózsák vannak, de azok se olyanok, mint azt a botanikus kertbeliek után elképzeljük.) Tavirózsák, tér, hangulat. Nem tudom, hogy hajnal van-e vagy alkonyat.
Esteledés kell hogy legyen, mert ez már az impresszionizmus „hellenizmusának” idején készült (1916–23!), amikor már mindent tudtak, és mindenen túlvoltak.
Mikor az impresszionista Monet már-már önmaga epigonjává válhatott. A kép annyira túlcsordul a kereten, hogy visszaömlik önmagába. Nem ábrázol semmit, csak vizet, felrémlő tavirózsákkal, szomorúfüzekkel, sejtelmes fénnyel, s mindez egy legalább két méter magas és negyven méter kerületű hengerben. A parttalan tó egyetlen pillanata. És egy villanásnyi időre megértettem az impresszionizmust, ezt a két kiterjedésű pillanatot. Csakhogy a pillanat kiterjedései óhatatlanul anyagtalanok kell hogy legyenek, valahogy olyanok, mint Till Eulenspiegel lelke, amely elszáll Richard Strauss muzsikájában. Akkor, futólag úgy rémlett, megértettem.
1874, száz éve az impresszionisták első kiállításának. De mondom: ez nem egyezik meg az áramlat születésének valódi időpontjával. Összemosódnak a határok: a Majálist Münchenben 1873-ban állították ki; az Impression, soleil levant című képet 1872-ben festették; a sort mégis talán Turnerrel kellene kezdeni, vagy Goyával. Esetleg Velázquezzel?
Megjelent A Hét V. évfolyama 23. számában, 1974. június 7-én. Képek beillesztése: u7szerk.
