A Hét képzőművészének lenni – azt hiszem – nem rangsorolás. Technikai lehetőségek, személyi érzékenységek és még sok minden alakítgatják a sorrendet. Tévedés ne essék, nem azért igyekszem mindezt tisztázni, hogy a sértődötteket kibékítsem – bár jó lenne, ha ez is megtörténne –, felelősnek Tamás Pállal szemben érzem magam.
Tamás Pál alig négy éve tudja, hogy esetleg képzőművész lesz. Mai napig nem ez a mestersége. Gázszerelő. Fiatal ember, és a napját is meg tudja mondani annak, amikor először nyúlt tétova alkotói szándékkal az anyaghoz.
Első munkáit nem ismerem, de az, amit ma csinál, az jó. Jó és másokkal összevetve is megállja a helyét. Ez az, amit bátran mondhatok az olvasóknak. Ennél is lelkesebb lennék, ha Tamás Pál Mezopotámiában, nem pedig Vásárhelyen élne, s nem juthatna el hozzá az elismerő szó.
Aki egy cseppet is járatos a művészettörténetben, rögtön tudja, hogy honnan eredeztesse ezeket az egyébként eredeti fémdomborításokat. Szent ártatlansággal tölti ki az adott teret bájos esetlenségű és pompás díszítésű alakjaival, amelyek mind pontosan addig nyújtózkodnak, ameddig a lemez ér. Úgy takarékoskodik az anyaggal, hogy egy négyzetcentit sem hagyna üresen dísz nélkül. Tündérszép keleti mesék.
Csakhogy – és ebben érzem felelősnek magam, mikor beállok a Tamás Pált népszerűsítők sorába – félő, azt hiszi, megtalálta saját hangját, szerencsésen találkozott a közízléssel, és élete végéig elbabrálhat réz-meseszőnyegein. Sajnos, az út innen csak a technikai tökéletesedés felé vezethet. Pedig érdemes lenne azon fáradoznia, hogy ne csak egy szám képzőművésze, hanem képzőművész legyen.
Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában, 1972. április 7-én.
