Pontosabban legutolsó munkája: a Radnóti-féle átdolgozáshoz készült Don Quijote-illusztrációk.
Surány vállalkozása minden igazhitű grafikusban babonás borzongást keltett. Annyi és olyan magas rangú művész láttatta már a Bús-képűt, hogy egy ilyen feladatnak nekilátni már-már donquijotei tett. Ő tudja és barátai, hogy mennyire nem volt ebben szemernyi donquijotizmus, hányszor riadt vissza, hányszor akarta volna vagy adta is vissza a megbízatást.
Hála a szerkesztők türelmének s a művész folytonos újrakezdő kedvének, a könyv mégis megszületett. Lehetett még egyszer újra illusztrálni, és az új rajzok újraolvastatják a jól ismert könyvet. Lehetett a – már-már sémává vált – bús képű lovagot banálissá fakult rozoga paripáján újrateremteni!
Sikerült elkerülnie azt, hogy megrajzolja a sisakrostélyon keresztül táplálkozó, a nadrágjától lógva levegőbe emelt kötöznivaló őrültet, s ezzel az első buktatón elegánsan átsiklott. Legfőképpen pedig mindent megbocsátó bölcsessége megkímél attól, hogy szégyenkezve csak a könyv végén fogadjuk szívünkbe ezt a nagyon zavart és nagyon tiszta szándékú férfiút. Ha biztos tudással komponált rajzait nézzük olvasásközben, biztosan nem nevetjük ki a megtört testű-lelkű főhőst, mikor vélt kísértetek rabságába esik. Rajzai nem nevettetnek, mindegyikük a regény utolsó pár sorának előrejelzése:
Hóbortos volt, akár mindannyian,
kik többre s jobbra vágyunk itt e földön,
s halálunkig nem hagyjuk annyiban.
Megjelent A Hét III. évfolyama 12. számában, 1972. március 24-én.
