Szecesszió, mondjuk, és valami furcsa, elegáns vágytól hajlított kuszált vonalat látunk magunk előtt, amint buján, de tartózkodóan omlik egy másik, szintén kissé fin du siècle-es kacskaringó karjába. Föltehetően ezek a vonalak azt mondják egymásnak, hogy: ah!
Kós Károly rajzai, mondjuk, és tudjuk azonnal és visszavonhatatlanul, hogy szecesszió. De Kós szecessziója soha egy pillanatig sem jelentette az omlatag eleganciák lágyan papírba simuló fekete burjánzását. Szecesszió, mondjuk, és felvillan München, Bécs, és elsősorban természetesen Párizs. Kicsit történelmietlen, kicsit férfiatlan, kicsit nemzetek fölötti. Kós Károly, mondjuk, és megjelenik Sepsiszentgyörgy, Sztána, Kolozsvár. Csupa történelem, csupa férfiasság, csupa népiség. Az, hogy nálunk a szecessziót nemcsak a perverz vasvirágok jelentik, hanem a rusztikusan körvonalazott, súlyos veretű józanul áhítatos patriarkális polgárházak is, az csakis Kós Károlynak köszönhető. Minden vonalából biztonság árad, az egyenes vonalak biztonsága, emberalakjai és épületei egyenes vonaldarabok közé zárt építmények.
Kós térbe építi rajzait, akár román népviseletet rajzol, akár szász parasztházat vagy a valkói templomot. Talán nehéz eldönteni, hogy micsoda: grafikus, szépíró, mezőgazdasági főiskolai tanár, építész, gazdálkodó, művészeti író, restaurátor, történetíró, nyomdász, közéleti ember vagy drámaíró? Számomra nem kérdés. Csak építész láttathatja a világot ennyire konstrukciójában, így láttatja, mert elsősorban azt akarja, hogy megértsék, s számára a szerkezet, a szerkesztés a legtisztább beszéd. Szigorú szemmel nézi a világot. Erővel meg szeretettel metszett grafikái elsősorban igazságukkal hatnak. Mindenáron és minden műfajban igazát akarja bizonyítani, s a nyíltan vallott szerkezetnél egy építész számára semmi sem lehet valóságosabb.A szecesszió dekoratív-abszintos létbizonytalansága helyett az erdélyi lét és együttlét bizonyosságait írja-rajzolja-építi az igazában hívő ember határozott kemény vonalaival.
Kós Károly az erdélyi világ valóságainak mérnöke.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 51. számában 1973. december 21-én.