Alig fél éve, amikor új könyvéről, a Don Quijotéról írtam, öngúnnyal mondta, hogy úgy dicsérem, mintha nekrológot írnék. Nevettünk.
– A képtelenségen.
És a képtelenség most bekövetkezett, és én nem tudom, hogy kell úgy írnom, mintha valóban nekrológot írnék.
Nem szeretné, biztos, ha dicsérném, ha küzdelmes életéről beszélnék. Talán azt se, ha azt mondanám – hatvanegy éve ellenére –, fiatal volt, pedig rajzainak közönsége és mi, a barátai, mindig annak éreztük.
Gyermekkönyveink elképzelhetetlenek vidám rajzai, kollázsai nélkül; a Napsugárból sem hiányoztak soha bájos bumfordi figurái. Tóbiás és Kelemen, Kobak, Irgumburgum Benedek – mind-mind az övé is.
Nagy veszteség érte hazai magyar könyvművészetünket, s nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a Don Quijotéval pályája csúcsára ért művész búcsúzott tőlünk, mert talán a mi bűnünk is, hogy nagy lehetőségeket, terveket vitt el magával.
Megjelent A Hét III. évfolyama 48. számában, 1972. december 1-én.
