Nem divat manapság portrét rajzolni. Festeni se, szoborni se. A fényképezéstől kezdve ennek okai számosak, és ismertek is. Félő, hogy nem vagyunk egymás arcára eléggé kíváncsiak, nem hiszünk abban, hogy az arc fejezi ki legközvetlenebbül az embert. Nem szándékom kutatni azt, miként esett ki az emberiség érdeklődési köréből az emberiség arca, de nem tudtam nem gondolni erre, mikor nemrégiben megnéztem Veronica Porumbacu kiállítását a Bukaresti Írók Házában. Hónapszám járhatok kiállításra, míg arcképet fedezek föl, s itt több mint kettőszáz néz egymásra és önmagába.

Harminc éve gyűlnek ezek a rajzok – gyűlnek, nem készülnek. Lettek. Valaki nem engedi el az embereket maga mellett anélkül, hogy meg ne nézné őket, s ha már megnézte, a kezére bízza, hogy kövesse az arc vonalát. Gyűléseken, tengerparton, iskolákban, vendéglőkben készültek ezek a rajzok. Kocsmában, mondanám, ha nem lenne ez teljesen idegen Porumbacutól.

Csellengő papírkákra, vonalas írkalapra, noteszba, mindenféle fillengekre rajzolta céhtársait. Főleg őket: írókat, költőket, kritikusokat, újságírókat. Sok száz rajza nem az alkotás gesztusával készült. Veronica Porumbacu egyszerűen csak nem tud úgy találkozni társaival, hogy meg ne kérdezné, rendben vannak-e az arcvonásaik. Ezt akarja tudni, s ezt rögzíti. Inkább csak magának. S arról nem is tehet, hogy az, amit ő harminc éve regisztrál, végül is alkotássá vált.

Önéletrajzi regényéből tudjuk, hogy valaha képzőművésznek készült, de ezeket a rajzokat a művészeti ágak fölötti érdeklődés gyümölcsének is kell tekintenünk, az emberek iránti minden irányú érdeklődés jelének. Porumbacu nem koponyaszögek alapján válogatja az embereket: lehetnek kritikusok, költők, írók; lehetnek románok, szászok, magyarok.

Kiállítása művészi érdemein innen és túl is tett. Harminc év figyelem és munka eredménye. Nem kell róla elmondani, milyen sokat tett a magyar irodalom tolmácsolásáért, magától értetődő tehát, hogy ott, ahol nyelvi korlátok sem szorítják, elfogulatlan baráti érdeklődéssel rajzol meg mindenkit, akivel találkozott.

Porumbacu fordítást sem igénylő irodalmi lexikonját jó lenne könyv alakban is forgatni. Sokan „olvasnák” szívesen.

Megjelent A Hét IV. évfolyama 52. számában, 1973. december 28-án.