A tárlatra lépőt Nicolae Maniu óriás képe fogadja, A föld népe című. Az aranysárga búzatengerbe derékig beleénekelt emberek felé piros árnyékú férfiak közelednek, lapáttal és teljesen békés szándékkal. Rutinos rajztudással, s elég felületes életismerettel megfestett, hozzávetőleges két négyzetméter.
Meglehetősen sárga hangulatban indul az ember a továbbiak irányába. Rengeteg a kép, sok a szobor, de a terem – különösen Vásárhely után – még mindig meglep tágasságával.
Tévedés lenne e harsány kép miatt rögtön azt hinni, hogy „a többi néma csend“. Szó sincs róla, csak el kell telnie egy kis időnek, amíg normális színskálán belül is érzékelünk valamit.
A nagy terembe lépve meg kell előbb pihentetnünk a szemünket ahhoz, hogy az ott elhelyezett Ciupe, Mohi, Bene, Andrássy, Abodi, Sima, Miklóssy, Nagy Imre, Fülöp Antal Andor képeket egyáltalán színesnek lássuk.
Hát fair-play ez? Ilyen szertelen tarkasággal vakítani a naiv tárlatlátogatót? Szerencsére vissza-vissza lehet térni ide az érett mesterek képeihez, s akkor már gyönyörködhetünk teljes színgazdagságukban, lehiggadt bölcsességükben, örömmel állapítva meg, hogy csak idézőjelben öregek ők.
Bennebb útkeresések, kísérletek, látásmódok sokasodnak. A kolozsváriak keresik önmagukat – a PopSilaghi Vasile Szavak válasz nélkül című képétől (ami Miro-szerű vízió, annak játékos vidámsága nélkül) Makár Lajos halk szavú portréjáig, Nemes Margareta Építőtelepe, Brudascu Kompozíciója mind egy-egy külön út, külön világ.
S közöttük szobrok. Rég bevett szokás a szobrokat a festményekkel együtt kiállítani. Rég elcsépelt szokás tárlatokról úgy írni, hogy a végén közük az érdeklődővel, miszerint a szobrászok szokás szerint gyengébben jelentkeztek.
Igyekszem tehát legalább némiképpen eltérni ettől, s mindjárt az elején teszem szóvá, hogy a szobrászat gyengébb a festészetnél. S szeretném még javasolni, ha lehet ilyen régi hagyományokat döngetni, ne állítsanak ki szobrokat és festményeket együtt. Nem mintha szobrászaink nem lennének jó művészek, de a két művészeti ág különálló sajátosságai miatt. Nem azonos „jelrendszerben“ fejezik ki magukat. A festmény keretével, két dimenziójával elzárja magától a környezetét, legfennebb csak a fal két dimenzióját engedi magához, a szobor viszont ott áll védtelenül, s rátelepedik az egész környezet: az ő három kiterjedéséhez a zsúfolt terem három dimenziója. Tételezzük fel, hogy lenne ott egy kitűnő falfehér márvány Pásztorlány; ennek hátterébe beleül egy ugyancsak feltételesen vidám színes Havasi táj, s a szerencsétlen Pásztorlánynak már lőttek.
Így történik aztán, hogy Eugen Gocan három egymás mellé rendezett, de teljesen különáll ószobra (van köztük egy szellemes Bráncusi utánérzés) – a mögötte álló Moraru Monica képpel összesítve érdekes szürrealista képnek hat (ha síkban nézem), vagy pop-art kompozíciónak (ha térben nézem). Külön megnézni őket, gyakorlatilag nincs mód.
Messzemenően nem érzem magam illetékesnek a szobrászművészet megítélésében, de tudom azt, mennyire másként hat a szobor szabad térben, rendeltetési helyén, vagy esetleg még műteremben is, mint festményekkel közösen, kiállításon. Igazából a festmény is rendeltetési helyének a falán hat csupán. A kiállítóterem fala azonban mégis csak fal, s ezért nem tesz annyi kárt benne. A szobor azonban nem él másként, csupán rendeltetésének architekturális környezetében – a kiállítóterembe belepusztul. Ha már kényszerű enteriőrbe helyezettségét nem kerülhetjük el, mentesítsük legalább attól a versenytől, amit (nem a művész, de a művészete) aligha vállalhat a festménnyel. A kiállításon ezért, sajnos, minden jóindulatomat összeszedve sem tudtam a szobrok közül egyebet érzékelni-észrevenni, mint a portrékat.
Puskás márványát ami igen szép, de a tőle már elég régóta ismert forma, Löwith Egon Shakespeare-jét, Köröndi Jenő Fejét és Dózsáját. Jóleső szobrok ezek. Csak a tárgy magasztos itt, a megjelenítés lélekközelbe hozott. Nem kell erőltetni a fennköltséget, hanem megy. Jólesik a nagyokat dagályos pátosz híján látni.
Ezek után szeretnék visszatérni a festészethez.
Megkapott Andonis Papadopoulos szívhez szóló színkultúrája, csilló könnyűségű kompozíciója, klasszikus szépségideálja (Dal); Octavian Cos-man Szélhárfája (Szélpajzs?); Apostu Gheorghe Kőfaragókja; Kancsura István perzselő színei. Igyekszem mindenkiről legjobb meggyőződésem szerint jót mondani, mielőtt nekirugaszkodnék a tárlat számomra kellemetlen részének. Kellemetlen azért, mert nőként – s így esetleg az elfogultság vádjával – kell kimondanom.
Furcsa általánosítás, de: a tárlat erősségei a nők. Pedig ez az igazság. Aki az idős mesterekéin kívül igazán jó képet akar látni, csak így névsor szerint: Kordován Doina, Moraru Monica, Nagy Anna, Nemeş Margareta, Pallos Jutta, Svinţiu Rodica, Szűcs Ilona képeit kell hogy keresse. Nem tudok rangsorolni, talán Szűcs Ilona lilája (az egyetlen lila szín a tárlaton) vagy Pallos Jutta (cseppet talán óvatos fogalmazású) kompozíciója; esetleg Nemeş Margareta vörös pontozású Építőtelepe, talán Svinţiu Rodica Anyasága, vagy a Nagy Annáé, ez a reneszánsz Anyaság visz kárhozatba – aligha dönthetek. Állok az elfogultság enyhe gyanújával, s úgy érzem, Nagy Anna képe, az Anyaság elégiája (vagy dicsőítése?) kísértetiesen nem más, mint Dürer örök kérdésességű rézkarca, a Melankólia. Klasszikustól kapott ihlet vagy sem – ez a tárlat nagy képe. Szégyen ide, szégyen oda, csak otthon jöttem rá, miértolyan ismerős nekem az érzés, amit ébreszt. Ez a kompozíció a számtalan hiába való művészettörténeti magyarázat helyett ad egy számomra megnyugtató választ Dürer monumentális grafikájára, azt, hogy a melankólia egyetlen feloldási lehetősége a termékenység. Ha akarom:f ilozófia; ha akarom: a lét végső kérdéseinek gyakorlati megoldása; ha akarom: ember küzdj és bízva bízzál.
Roppantul sajnálnám, ha mindez feminizmusnak tűnnék, őszintén igyekeztem objektív maradni.
S ha már a feminizmus gyanújába keveredtem, hadd fejezzem be egy jellegzetes női műfajjal. Utóiratra gondolok. Tehát:
Ui. Bocsánat a címek esetleges félreértelmezéséért, de a feliratok lefordítása, ha jó képek jó címeiről van szó, műfordítói igényű munka.
Megjelent A Hét III. évfolyama 1. számában, 1972. január 7-én.
Kiemelt kép: Nagy Anna alkotása
