Az illusztráció, a könyvművészet hajdani alázatos szolgáló leánya oda rangosodott, hogy megkérdezzék: valóban csak a könyv függvényeként fogható-e fel, avagy talán önálló műnek számít?
Most már annak érdekében, hogy válaszolhasson, a rosszmájú grafikus tisztázni szeretné a sokat vitatott kérdést: a tyúk volt-e előbb vagy a tojás. Merész és valószínűleg teljesen tudományellenes művelet, de jól el lehet játszadozni két évszámmal. Gutenberg 1440-ben találta fel a könyvnyomtatást. Azt tudjuk, hogy Kínában sok száz évvel hamarabb ismerték már, de az, hogy önálló szüleménye-e az életművész Gutenbergnek, s ha nem, akkor miképpen jutott Kínából az ő német fejébe – tisztázatlan.
Az első ismert európai fametszet viszont 1413-ból származik, és technikai alapelve máig is teljesen azonos a magasnyomású nyomdatechnikával. Aki egymás mellé állítja ezt a két tényt, értetlenül és a laikusok boldog felelőtlenségével bámul, miért nem világos mindenki előtt, hogy a könyvnyomtatás puszta létét is az illusztrációnak köszönheti. Arról nem beszélve, hogy a könyv, (a gépi sokszorosítások előtti könyv) elképzelhetetlen illusztrátor (tudományosabban illuminátor) nélkül. Tudott dolog az is, miszerint a jó Gutenberg egyik „hibája” volt, hogy igen sok je!et használt, csak az a betűből hármat (szó elején egy, szó közben még egy és szó végén a harmadik), ezzel akarván megőrizni valamit a kézzel írott szöveg hiteléből. Kétségtelen, merkantilista meggondolások is vezették, amikor a kézírást akarta utánozni. De ugyanakkor megértett valamit a könyv lényegéből.
Azt, amit máig is hangoztatunk: a könyv személyes jó barátunk. Annak idején természetes volt, ma azonban inkább tudatalatti, hogy a könyvet személyesen nekünk írják. Mátyás király még úgy olvashatta árkusait, mint amit biztoson az ő számára írtak.
Napjainkban viszont oly hihetetlenül hosszú, embertelen úton megy át a könyv, míg az olvasóig jut, hogy a személytelen emberkéz véste betűtengerben érzékeinknek egyre inkább szüksége van egy-egy szigetre, ahol közvetlenebb kapcsolat születhetik, nem a grafikussal – jó esetben soha nem vele –, hanem a szerzővel. És ne feledjük el, hogyan távolít még továbbra az emberi műtől az a betűtípus, amit nem kéz vésett, hanem az elektronikus gépek szültek
Ragaszkodásunk az illusztrációhoz ilyenformán tudatalatti kényszer – ami az embert a képhez, az első jelrendszerbeli ingerhez kapcsolja. Szeressük, őrizzük. Ez köt össze a szerzővel. Ha nem is az alkotásnak, de valaminek a szemtanúi vagyunk. Ha Homéroszt ma illusztrálják, az olvasónak kicsit akkor is olyan érzése van, mintha az egész ügyet magával Homérosszal beszélték volna meg. Fizikaibb kapcsolat teremtődik mű és műélvező között.
S mitől lesz hatásos az illusztráció? Sajnos, eléggé kiszámíthatatlan. Nem minden esetben függ attól, hogy vajon a legjobb grafikus rajzolta-e. Emlékezzünk csak vissza ifjúsági könyveinkre (mert ezek a leginkább illusztrált kiadások). Verne annyira kötött korabeli grafikai formájához, hogy kezembe se tudnék venni új rajzokkal készült kiadást; nem hinném el, hogy a szöveget Verne írta. A Pál-utcai fiúkat számtalan kiadásban olvastam, de legjobban ma is akikor bőgök, ha Vadász Zoltán illusztrációi kísérik. (Talán ez az első kiadás, nem túlságosan jó rajzokkal.) Szász Endre Villon-köteténél szebbet elképzelni nem is lehet, mégis él bennem valamelyes nosztalgia a Faludi-féle ál-Villon valódi metszetei után. Természetesen új rajzokra szükség van. De mennyire. Oj fiotol- ság új szemmel olvas, és talán soha nem volt olyan nagy szükség szép könyvre, mint ma, amikor hadat üzentek Gutenbergnek. S rettenetes felelősség hárul a rajzolóra. Mert rossz könyvhöz is lehet jó illusztrációt csinálni, de még a jó írónak is egy emberöltő kell, míg el tudja feledtetni könyve rossz grafikáját. A csúnya könyvek szülőit legalábbis börtönnel kellene büntetni. A rossz könyvet ugyanis nem olvassa senki, de a csúnyát sajnos, igen.
A jó grafika nem tolmácsolja a könyvet (legalábbis nem o tolmácsolás szűk értelmében), de hozzáad, gazdagítja. Az igazán jó illusztrátor biztosan rossz tolmács. És így is van rendjén. A jó illusztrátor tulajdon gondolatait közvetíti. Persze ezek o gondolatok a műből fakadnak. Ezért az illusztráció azt fejezi ki, amit csak a képzőművészeit sajátos formanyelvén lehet.
Abból, hogy az illusztráció nem szigorúan tolmácsolás, még nem következik, hogy úgy volna önálló alkotás, mint például a táblakép. Alkalmazott művészet talán? Igen, és ez nem sértő. Csak a kérdező szándéka. Mert a kérdés mögött az alkalmazott művészet lebecsülése rejlik. Holott kettőn áll a vásár. Az alkalmazót (például egy épületet) könnyen túlnövi az alkalmazott (például egy dekoráció). Attól függ, melyik bírja szusszal. A párizsi Opera szép nagy ház, de nem biztos, tudnánk-e pontosan, milyen, ha kívül nem Carpeaux figuráit alkalmazzák táncosoknak, s belül nem Chagall alkalmazkodik a régen kialakított térhez. Ritka az olyan találkozás, mint a Picassóé Ovidiusszal. Picasso bármelyik Metamorfózisát nyilván kiakaszthatnánk otthon a falra (s nem is állnánk szóba a szomszédainkkal), de igazi helye a könyvben van. S ha nincs ott, akkor nem is az, ami. Ott van rá ugyanis szükség. Mert a könyvművészetnek mindent be kell vetnie, s ahogy a jövő alakul, egyre inkább mindent. Ha a könyvnyomtatás a hírközlés technikai rohamában el is felejtené, mit köszönhet a grafikának, a grafikus ne eressze; ő a nyomda leghűségesebb, leghasználhatóbb fegyvertársa a Mcluhantól felfedezett folyamatok elleni küzdelemben. Szomorú, hogy ezek a kérdések csak minden harmincötödik évben vetődnek fel. Első könyvszalon 1935 – második 1970.
Megjelent A Hét I. évfolyama 6. számában, 1970. november 27-én.
