Magamfajta profi tárlatlátógatóval ritkán fordul elő, hogy teljesen felkészületlenül érjen egy kiállítás. Rendszerint a sajtóból értesülök: mikor, hol, mit látni. A Petőfi Ház kiállításait az Előre közli, a múlt héten viszont nem írt semmit. De rossz memóriámmal is emlékeztem valamire, amit szerettem volna megnézni. Lényegileg tehát felkészülten léptem be a Petőfi Ház délelőtti csendjében még sötétebbnek tűnő terembe.
Attól persze nem kellett volna elájulnom, hogy nem azt látom, amit várok – ilyesmi előfordul. De az, ami a kis teremben fogadott, ahol már annyi színvonalas képzőművészeti kamarakiállítást láttam – minden képzeletet fölülmúlt. Nem tévedtem, a kultúrháznak sikerült egyfajta világszínvonalat bemutatnia: személytelen giccsfestőkkel. Lila naplemente, mézédes csendélet, falrengető színek és formák. Meg kell a szívnek hasadni!
S akkor egyszercsak mégis reménykedni kezdtem: találok valahol egy plakátot, ami hirdeti majd, hogy elrettentő példának gyűjtötték egybe a mázolmányokat. Vagy talán azért, mert a giccsfestőnek is van szíve, neki is kell sikerélmény?
De azt hiszem, a kultúrotthon ízlést is akar nevelni, és kár volna, ha a közönség egy részének hosszú évek óta ez a kiállítás tetszene a legjobban.
Megjelent A Hét V. évfolyama 12. számában, 1974. március 22-én.
