Hogy őszinte legyek, csodálkoztam azon, hogy Szent György épp hatszáz éve szobor. Történetietlen szemléletem lehet az oka, mert nem az érdekelt, hogy ide vagy amoda rakosgassak száz éveket, hanem a lényeg: hogy a szobor szép, hogy akárhány éves is, nekem sokat jelent, tőlem elidegeníthetetlen. S ha már nem lehet az évszámtól eltekinteni, arra lennék kíváncsi, kerek hatszáz évességének mi a szépsége.
Majdnem hatszáz évvel ezelőtt kezdték a Bécsi Képes Krónikát is másolni. Ennél bájosabb, tündéribb, politikusabb és cenzúrázottabb könyvet nem nagyon forgattam. A Kolozsvári testvérek történelmi helyét keresve találtam meg Meggyesi Miklóst is, aki velük egyidőben élt és festett, csak éppen könyvekbe. Láttam én ezeket a miniatúrákat a Képes Krónikában, csakhogy ezeknek, ha őszinte akarok lenni, valóban az a legnagyobb szépségük, hogy hatszáz évesek. Egy szobor – az ember életútjának felén – rávesz arra, hogy elolvassak egynéhány könyvet. Azt kell hinnem, hogy a képzőművészeti hagyomány segít az irodalminak megélni. (Bár igaz, Dante ötven évvel azelőtt halt meg, hogy a Testvérek szobrukat Prágában felállították.) Ha mindez így nem is igaz, a fordítottja biztosan így van: korabeli feljegyzésekből semmit nem tudunk meg Kolozsvári Mártonról és Györgyről, vagy pedig a gondatlan utókor elveszítette azt, ami róluk szólt. Életükről nem tudunk semmit, műveikről is csak jó sok év múlva jelennek meg feljegyzések.
Úgy látszik, az írott szó elvész, a mű, a szobor – már amelyik – megmarad. A két szobrászról alig tudunk többet, mint amennyit a szobor formanyelve és az elveszett pajzson levő felirat megőrzött. (1677-ben, háromszáz évvel később Balbinus Bohuslav másolta le, feltehetően először.) Kolozsvári Márton és György: Miklós mester fiai, azé a Miklós mesteré, akiről feltételezik, hogy nagyobb műhely élén állt, s akinek a fenesi freskókat tulajdonítják. A szobrászok első, elveszett műve a nagyváradi három gyalogszobor – István és László király meg Imre herceg – Futaki Demeter püspök megrendelésére készült 1360 és 65 között. Időrendben következő művüket, a prágai Szent Györgyöt, 1373-ban (pontosabb dátumot nem tudunk, de ha volt bennük középkori becsület, április 23-án, Szent György napján), – éppen hatszáz éve – állították fel.
És semmit nem tudunk történetéről. Egyes feltevések szerint Nagy Lajos ajándékozta IV. Károlynak, de ezt a feltevést elvetették, mert az elveszett pajzs feliratán nyilvánvalóan szerepelne a megrendelő neve, ha az valóban király lenne. Más elképzelés szerint Tamás bazini és szentgyörgyi gróf megrendelésére készült volna, és a pozsonyszentgyörgyi oltárra szánták. Ezt a nézetet a szobor méretei (197 centiméter) cáfolják meg. Legvalószínűbbnek az a feltevés bizonyul, hogy valamelyik mecénás főpap megrendelésére készült. Utóbb azt is kétségbe vonták, hogy a szobor teljes egészében a testvérek munkája volna. De az öntés technológiájából világossá vált, hogy viaszveszejtéses eljárással – ahogy a szobor készült – csak egy darabban önthették.
A szobor formai újszerűsége sem a semmiből született. A szakértők teljes bizonyossággal állítják, hogy a testvérek olasz tanulmányúton is jártak – valószínűleg három váradi szobruk honoráriumából. A minden előzmény nélkül való mű alkotóiról kimutatható, hogy látták a Pisanók műveit, látták az orvietói dómot, olyannyira, hogy a dóm Szent Mihályának minden vonása olyan, mintha Szent Györgynek lenne édestestvére. Nemcsak az európai kultúrának, Kolozsvári Mártonnak és Györgynek is volt „firenzei intermezzó”-ja, rájuk is sütött az édes kék toscanai ég napja. Utolsó művük – szintén elveszett – , amiről leírásokból tudunk: Váradon a Szent László lovasszobra Zudar János püspök megrendelésére készült 1390-ben. Az irodalom ezt tartja főművüknek. A természetes nagyságnál – feltehetően – nagyobb, szabadtéren, építészeti kapcsolat nélkül felállított szobor elragadtatott leírását minden Váradon megfordult humanistánál megtaláljuk. Egy nagyon gyenge metszet is fennmaradt – a Houfnagelé –, igazán csak arra jó, hogy tudjuk, Janus Pannoniusnak igaza volt, mikor így búcsúzott Váradtól: „Isten áldjon meg aranyba vont királyok, / Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott, / Sem roppanva dűlő fal omladéka, / Míg tűz-láng pusztított a várban, / S szürke pernye repült a kormos égre. / Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk! // S rőt fegyvert viselő lovas királyunk, / Hős, ki bárdot emelsz a jobbkezedben”.
Gonosz tűzvész valóban nem ártott a szobroknak, de a törökök 1660-ban a város elfoglalásakor elpusztították: összetörték, ágyút öntöttek belőle, vagy valahol a Dunába dobták. Tény, hogy nincsenek. Nekik tulajdonítják még a Szent László-hermát (de valószínűbb, hogy mások készítették a váradi királyszobor alapján), és Nagybánya ezüstpecsét-nyomóját. Ez minden, amit róluk tudunk.
Ennek is jó része feltevés. A bizonytalan feltevéseknél jobb szeretem a mesét. Magamnak a szoborról – ha már régiségében keresem a szépségét – ezt mesélném: A talapzaton millió gyíkocska, sikló mászkál, s a krokodil-fajta szörnyű sárkány alig nagyobb náluk. Egy a sok közül, de ő az ellenség. A már gyenge ellenség, amelynek legyőzése alig kíván több energiát, mint egy elegáns oldalfordulás. A hatszáz éves fiatalember húszon aluli pubertásos keresztény hitével mintha csak hátraszólna a pogány sárkánynak. Az ifjú lovagias. Előzőleg hosszú monológban próbálta megtéríteni a sárkányt. A ló sem veszi túl komolyan a pogányt, ösztönei súgnak ugyan valamit neki, de tudja, hogy némi fölényt meg kell őriznie, mert legendás ló lesz belőle is. Nem ugrik meg tehát, hanem sajnálkozva vet utolsó, kissé szomorú pillantást a bestiára.
1373-ban az európai szentgyörgyök már nem saját kereszténységükért vállalták a mártíromságot. A sárkányok más vidékre költöztek, s a harc verítékszaga nem érzett idáig. Mártonnak és Györgynek már nem kellett Góliátot mintázniuk ahhoz, hogy a gonosz halva legyen. A karcsú, európéer szentgyerek hanyagul odabök: és vége. Vége volt ennek a csatának akkoriban már vagy ezer éve. Szemtanú nem volt, s a siheder Szent György bizton mesélhette volna történetét mint minden jobb vadász: Tudod, mentünk a lóval, kicsit el is bóbiskoltam, mikor Szög, jó lovam horkan egyet, visszanézek, s szokásból odaszúrok. Meg se nyikkant többet. Így persze nem illik mesélni földünk hatszázéves nagy szülöttjeiről, hiszen ebből kimaradt fél Európa, pedig a testvérek mindent összegyűjtöttek, ami akkoriban létezett, mindent tudtak, amit akkoriban képzőművész tudhatott. És kifelejtettem néhány számomra fontos elemet. Azt mondják, a szobor proto-reneszánsz, én azt mondanám, a gótika hellenizmusa. S ha már benne vagyunk a szentségtörésben, szecessziósnak is mondanám. (Akkoriban kezdődött a skhizma).
Skhizma-szecesszió-hellenizmus. Szakadás, eltávolodás, túlburjánzás. De jobb, ha nem játszom tovább. Amit valóban s leginkább hiszek, az mégiscsak az, hogy mintáztak egy ugrásra kész lovat, egy visszakézből könnyedén gyilkoló szentet, mindezt bronzból, körüljárható, épülettől független szobornak. Mindössze azt akarták, hogy szobrászilag újat mondjanak az unalomig mesélt és ábrázolt nagy szentről. Lehet, mai szemmel ez nem sok, de ilyet – akkoriban – még nem látott Európa.
Mai szemmel igazából nem ez érdekes, ma nem az érdekel, hogy régen szép volt-e, hanem az, hogy ma szép!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.