Milyen kár, hogy ennyire kívül esik a kolozsváriak útvonalain! Ez az első és késő bánat, miután nagy nehezen eljutottunk Kovács Zoltán új, mozaikjához, mely a diákváros étkezdéjét díszíti. Aztán a látvány feledteti velünk egy időre, hogy nem osztozunk minden kolozsvárival, majd, higgadtabban, magától értetődőnek vesszük, hogy Kovács Zoltán immár a város egy új – „szállóvendég“ – rétegét is hívei között akarja tudni. Kicsit bizarrnak tűnhet a felsorolás, de valahogy így fest : a város munkássága gyönyörködhet a neki készült freskókban, a sörívok nem kevésbé széles rétegei örvendezhetnek a remek főtéri freskónak ; s most pedig az enni és aludni térő diákság frissíti szemét az új impozáns mozaikon. Kevés olyan művész van, aki ilyen tömegeket tudhat ennyire megérdemelten mindennapos látogatójának. A kiegyensúlyozott kompozíciójú új étkezde fehér-szürke falai – melyen helyenként az építész díszítésként aparens téglát alkalmazott – nagyon jó keret a mozaiknak, amely ha nemes anyagával, a márvánnyal talán nem is, de rusztikus anyagkezelésével és fehér, szürke, vörös színskálájával tökéletesen illeszkedik az épülethez.
A hatalmas kompozíció az épület keleti homlokzatán van, s hagyományos értelemben bármilyen furcsán hangzik is – az épület kéményét díszíti. (S miért hallgatnám el, ha véletlenül tudom, bár nálunk manapság a műépítész újra szinte középkori anonimitásban él, hogy a mozaik szállásadóját Sóvágó János tervezte ezelőtt éppen tíz évvel.)
A kompozíció a mozaikművészet merev szabályai szerint nem ábrázol teret, alakjai egy síkon helyezkednek el, ha nem is követik a bizánci isokephalia elvét. Egy pillanatig hajlandók vagyunk elfogadni, hogy ez így is van, de rövidesen kiderül, az egyetlen kép nem egy, de három rafinált egymásra vetüléséből adódik. Az első hat plusz három alakos kompozíció alatt van egy másik: két monumentális emberalakkal, s ez alatt pedig, már-már a terülődísz határát súroló harmadik, amelyen öreg, fiatal, gyermek, ház és táj szerepel. Kovács Zoltán nagyon merészen nyúl a skolasztikus merevségű mozaikhoz, s fényesen bizonyít: lehet hagyományos mozaikot csinálni, messze túllépve a szigorú előírásokat úgy, hogy a mű semmit se veszítsen mozaikszerű tekintélyéből, komolyságából.
Nem hiszek az olyanszerű műelemzésben, ami azt latolgatná, mit jelképez a fő csoport átlós kézfogása, olvas-e vagy képet néz a heverő ifjú, s hogy mindezzel mit akar a művész kifejezni. Amit viszont igazán meggondolkoztatónak találtam, az a művészi alázat, ahogyan Kovács Zoltán nem a számára legkényelmesebb felületet díszítette, hanem a konstrukció logikájához tapadtan azt is, ami már a képzőművész számára semmiképpen nem előnyös, nevezetesen azt az – előtte lévő helyemelkedés miatt – már-már a föld szintje alá süllyedt félig a föld alá került, árnyékolt részt, amit alig lehet megnézni, s ahova talán a legszebb alakot tette. Milyen lemondás árán ereszthette azt a lóra-termett lábú ifjút, egyszemélyes Hádeszébe!
Ez lenne a második bánatom, de ezen illetékesek jóindulatával lehet segíteni. Míg ezt a kéményt nem díszítette mozaik, az előtte elhúzódó keskeny folyosó kompozíciós parancs volt. Most azonban megváltozott a helyzet, s le kellene bontani, nem árnyékolná többé a mozaikot, eltűnne a kellemetlen oszlop és nem volna ott többé a nagyon zavaró rács sem. Statikai zavart nem okozhat a bontás, viszont helyébe egy új járdát lehetne építeni, ami sokkal jobban ellátná a feladatát, lévén hogy a magasan futó folyosóból mintegy ötven centire egy, a diákok taposta ösvény van bizonyítékául annak, hogy ott lenne funkcionális.
Késő bánat, tudom, de hiszem, hogy lehet segíteni rajta, igaz, kell majd egy elég széles szalagban új mozaikot tenni, és az óhatatlan rongálódásokat pótolni, de igazán megéri. Hallottam, ki fognak vágni egy fát, mert nem lehet tengelyből rálátni a falra. Azt a fát bizony kicsit sajnálnám, ezt az egy-két köbméter betont egy másodpercig sem.
Megjelent A Hét II. évfolyama 47. számában, 1971. november 19-én.
Kiemelt kép: Illusztráció (nem az eredeti szövegből)
