Nem véletlen, hogy a képzőművészeti érdeklődés egyre inkább a monumentális művészet felé irányul. A harmincadik évforduló tiszteletére szobrokat avattak, megjelent Mircea Grozdea szép albuma a monumentális művészetek harminc évéről, most pedig, nyilván annak az igénynek a jegyében, hogy a fővárosi közönség együtt lássa a különböző városokban fölállított emlékműveket, a Dalles-teremben nagyszabású fényképkiállítás nyílt, amely átfogó képet akar nyújtani a hazánk tereit, középületeit díszítő monumentális alkotásokról.
Grozdea tanulmánya végigvezet a román monumentális művészet kezdeteitől – amit középkori freskók és szobrok után Tattarescu, Lecca és főleg Grigorescu műveiben vél felismerni – a legújabb alkotásokig, a kiállítás viszont csak a felszabadulás óta eltelt évek munkáit sorakoztatja föl. A háborút követő években, a sürgető újjáépítések után, azonnal megjelenik a monumentális művek igénye, és azóta is a legdemokratikusabb, leghozzáférhetőbb művészet egyre nagyobb teret hódít.
A monumentális művészet feladata a térképzésen túl elsősorban az emlékmű szóból is világosan érthető „üzenetet“ hordozza. Emlékeztet; emlékeztet történelmi tettekre, a kultúra, a történelem, a tudomány nagyjaira.
És minden művészeti ág közül a leginkább törekszik mondanivalója érdekében arra, hogy lenyűgözzön. A monumentalitás, ami sohasem csak méretek, hanem arányok kérdése is, mindig felfokozott hatásra törekszik, nemcsak azért, mert a városi zsúfoltság körülményei között kell érvényt szerreznie művészi igazának, hanem mert mondanivalója is – amennyiben történelmi – felfokozott érzelmi hozzáállást: pátoszt, elragadtatást, lendületet, győzelmet kell hogy tükrözzön.
Grozdea egy közbevetett félmondattal tudtunkra adja, hogyan is érti ezt. Szerinte: a hazai monumentális művészet fejlődését jelzi, hogy nem kísértenek benne oroszlánok és sasok meg a győzelem szárnyas angyalai. Helyébe az igazi plasztikus pátosz, hit és meggyőződés lépett, irodalmiaskodó sallangok nélkül. Grozdea könyve felöleli a környezetalakító művészetek minden ágát: a dekoratív térszobrokat a faliszőnyegeket, a freskókat, a mozaikokat is, s logikus magyarázatát nyújtja annak, hogyan adta át a sok száz éves múltú freskó a helyét mindinkább a mai architekturális követelményeknek megfelelő mozaiknak. Hangsúlyozza a művészet pótolhatatlan környezetalakító szerepét, különösen a már ismerten ismert modern technicizált építészet egyhangúságában. Különben a térbe-tájba illeszkedés legtökéletesebb példájának Vida Géza mózesfalvi emlékművét tartja, s ez tanulság, amit a Dalles-teremben kiállított képekből magam is levontam. Igazi szobor, igazi megrendülés, igazi térben.
Mint minden esetben, jó végignézni a megtett úton és tudni azt, hogy nagyot léptünk, előre. Hasznos könyv és hasznos kiállítás.
Megjelent A Hét V. évfolyama 48. számában, 1974. november 29-én.
