Tizenhat éven felülieknek
A címet komolyan gondoltam, és egyáltalán nem azért választottam, hogy ezt a jegyzetet minden kamasz félreeső helyeken óhajtsa olvasni. Nem a gyerekeknek: értük írom – a gyermekrajzról. Régóta figyelem ezt a gyermekrajz-áradatot, s most nemrégiben, mikor egyik gyermeklapunk rajzversenyének zsűrijében részt vettem: meg is ijedtem, a falakat mennyezetig beborító rajzok láttán először úgy tűnt, valami tarka égbolt alatt járok s csillagok helyett gyerekek, házak, vonatok, gyárkémények ragyognak rajta.
A káprázat elmúlt, és mindinkább rájöttem, hogy ezek az ügyesebb vagy kevésbé ügyes gyerekek készítette gyermekrajzok olyanok, amilyeneket a felnőttek elvárnak. Minden rajtuk van, ami kell: sutaság, naivság, élénk színek – csak éppen a frisseség, az őszinteség s legfőképpen az egyéniség hiányzik belőlük. Nem rajzolt mennyország ez, hanem rajztenger, aminek minden egyes cseppje olyan, mint a másik.
Na de azért ne túlozzak, mert ennél sokkal aggasztóbb az, amiben az egyes csoportok mégis különböztek egymástól. Azt ugyanis néha alig tudtam megállapítani, hogy hét vagy tizennégy éves srác rajzát látom-e, de ezt, hogy az N., G. K., Z. vagy X-beli iskolából küldték – azt tízperces szemlélődés után halálos bizonyossággal. S emögött sajnos pillanatig sem érezhetem a hely szellemét, a tanárét annál inkább. Nyilván – mondják, és még igazuk is van –, mit tehet a tanár? Irányítja a gyereket. És ekörül kell a bajnak lennie, amire sajnos nem tudok kádenciát. Néhány kötelező órán kívül sohasem tanítottam rajzot, s csak arra emlékszem, hogy szerettem. Jó dolog olyan tárgyat tanítani, amit a diákok többé-kevésbé szeretnek, amit könnyű játékká varázsolni, amiből nem szokás megbukni.
Persze talán nincs is olyan tanár, aki ellen tudna állni a kísértésnek, és ne fogná le a gyerek kezét, ha az hat lábat rajzol az asztalnak, ne magyarázna, ne érvelne, hagyná pancsolni a festékben. Mert egyre világosabb előttem, arra venném rá szívem szerint a tanárokat, hogy ne tanítsák rajzolni a gyerekeket. Noha ez nemcsak tanterv-ellenes – istenem! – hanem talán tanuló-ellenes is.
És miért ez az óriási divatja a gyermekrajzoknak? A múlt században a Vámos feltalálta a naivságot, ez a század rájött arra, hogy minden gyermek egy-egy kicsi Rousseau. És mert századunk világa teli van gyermekkora nosztalgiáival, a gyermektől is azt várja, hogy ne saját magának, hanem a felnőttnek rajzoljon. Pedig a felnőtt vissza, a gyermek mindig előre vágyik: nagynak rajzolja magát, sofőrnek, mozdonyvezetőnek, a csillagokba, a tengerre.
A gyermek nem a gyermekkorát rajzolja, hanem beleálmodja magát a felnőtt létbe, s mi pedig arra használjuk, hogy eszünkbe jusson saját gyermekkorunk, amikor még csak egyszerű hajóskapitányok akartunk lenni, s mindössze Amerikát akartunk felfedezni. Szabad-e nekünk megtanítani őket, hogy ma már nem vitorlás hajóval indulnak világot hódítani?
A gyermeknek bizonyos korig a rajz nem tantárgy, nem ábrázolás, hanem önkifejezés, pontosabban: létforma. Azt hiszem, rajzoktatásunknak egészséges tudathasadásra lenne szüksége: miközben a tanár nagyon tapintatosan felvilágosítaná a tanulót arról, hogy az asztalnak általában négy lába van, vagy ha egy kört nem éppen szemből látunk, az ovális, valamiképpen azt is el tudná neki nézni, ha kacsalábon forgó várkastély házipapucsban jár, s hagyná, hogy autórajzolás közben a gyerek hajszálpontosan úgy burrogjon, mint mondjuk egy százhuszonnégyes Fiat, bár amit rajzol, az inkább egy létrához hasonlít. Higgyünk neki, az – autó. És főleg nem nekünk rajzolja. Ne akarjunk szériában látványos rajzversenyt. Előregyártott fantáziára nincs egy gyermeknek sem szüksége, amit kitalál, jobban érti, sőt, csak ő érti. Ha beleszólunk, széthull darabokra, s már senkinek sem öröm.
A gyermek nem félkész felnőtt, hanem elsősorban gyerek. Más világ. Kössünk békét a srácokkal, és ne „gyarmatosítsuk” a birodalmukat.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 22. számában, 1975. május 30-án.
