A természeti szépségtől senki nem kéri számon a felesleg hiányát. Tudomásul vesszük, hogy puszta anyagával hat, minden alkotó eleme végzi a maga dolgát, és ezt senki fel nem rója neki. A hegy – hogy úgy mondjam – hegyből van. A fák: fák. A nap hamisítatlan napanyagával tündököl az égen. Mindez senkit nem zavar.
Csak a műtől, például az épülettől várták el mindig, hogy anyagát és célját letagadja. S bár történetileg régen túl vagyunk azon, hogy a funkciót szégyennek tartsuk, az emberiség nagyobbik része azon nőtt fel, miszerint „szép az, ami érdek nélkül tetszik”; az ember tehát eleve nem érezheti jól magát a négy fala között pusztán azért, mert védi a hidegtől és szépek az arányai; sürgősen ezüstmintákat rollniztat a falára, s a továbbiakban nyugodtan gyönyörködik bennük, mert biztosan tudja, hogy abból semmiféle haszna nincs.
A szolgatermészetű fal anyagát eltakarja a festék, a festék anyagszerűségét elütötte a ráhengerelt másik festék, ami immár teljesen megszabadult anyagától, átváltozott sok ezer kicsi pettyes ezüstgombává. Be szép! Megszabadultunk az ocsmány anyagtól, s ha lakásunkat dicsérjük, már nem a bőrünket védő matériát becsüljük, hanem az érdekeinket egyáltalán nem érintő szép ezüstpettyes gombácskákat. Szép csak az lehet, ami fölösleges. Voltak az emberiség történetében szerencsésebb századok is. A barokktól kezdődően azonban nagyon elfejlődtünk a természetellenesség irányába.
S csak a múlt század végén kezdett motoszkálni az építészek fejében az az elképzelés, hogy nincs miért leplezni a konstrukciót. Ez azonban nem zavarta a századelő izmusainak nagy teoretikusát, Apollinaire-t abban, hogy az architekturális szépséget a funkciótlanságban mutassa fel. „Elképzelhető olyan építészet – írja –, amely éppúgy hátat fordít az érdeknek, mint a zene, ezért az építészet éppen a zenéhez áll legközelebb. Bábel tornya, a rhodosi kolosszus, a Memnon szobrok, a Szfinx, a piramisok, a Mauzóleum, a labirintus, a mexikói faragott kőtömbök, obeliszkek, menhirek stb., emlékoszlopok és diadalívek, Eiffel-torony – a világot haszontalan vagy csaknem haszontalan építmények borítják, illetve olyanok, amelyek meghaladják a célszerűség követelményeit… Van-e haszontalanabb, mint egy diadalív? Az Eiffel-torony sem érdekből született, később fedezték fel használhatóságát… De az építészet szelleme kiveszőben van, olyannyira, hogy ha valami nem hasznos, az furcsának, csaknem szörnyűnek számít.”
Apollinaire meghúzza tehát a vészharangot. Úgy érzi, lényegétől fosztják meg az építészetet, mikor a hasznosság, a leplezetlen célszerűség szolgálatába állítják, hát még amikor a legújabb keletű, nem is túlságosan elegáns anyagot, a vasbetont sem borítják feltétlenül hagyományos anyagokkal.
Ebben a kérdésben az idő nem igazolta Apollinaire-t. 1914-ben Le Corbusier már hallatja szavát. 1920-ban pedig megalakul a Bauhaus, s uralomra jut a cél, az eszköz, az anyag. Az élet összpontosulása metropoliszokban, a város függőlegessé válása, a szédítő magasságok már nem engedik meg a kedélyes díszítgetést. Különben is, ki látja a huszonnegyedik emeleti frízen a szembekötősdit játszó barokk angyalkákat?
A funkciótól független díszítés szinte automatikusan válik fölöslegessé. A szép hordozójaként marad: a funkció, az arány és az anyag. és milyen szépen hordozza, mennyire tisztán és félreérthetetlenül! A jó öreg Eiffel-torony, amit ma már kissé divatjamúltnak érzünk (személyes ismerősei több, a távoliak kevesebb nosztalgiával gondolnak rá, de szépnek talán senki se mondja), szerkezetével még ma is okozhat esztétikai meglepetéseket.
A puszta célszerűség önmagában természetesen nem minden, és nem jelenti azt, hogy a modern város, a modern épület nélkülözheti a képzőművészeti alkotást. Csakhogy annak olyan, az építészetbe integrált művészetnek kell lennie, ami alkalmazkodó természetével egyenrangú társa az épületnek.
Mai embernek – azt hiszem – nem kell festett falra festett gomba. A funkció szépsége és esztétikája mindjobban természetessé válik. Az urbánus világ merész vonalait naponta látjuk, mert már nemcsak „házakban, épületekben” gondolkodunk, hanem városrészekben, sőt városokban is. Az architektúrában a funkció szépsége alkotójának korszerűségét bizonyítja. Mert a ma építésze nemcsak házat épít nekünk, de a benne lakók komplex gondolatait önti betonba, csillogtatja üveggel, íveli magasra az állandóan változó tájú világunkban.
Megjelent A Hét II. évfolyama 9. számában, 1971. február 26-án.
