Több mint egy éve annak, hogy szerkesztőségünk hosszú hónapokon át foglalkozott a népművészeti giccs kérdéseivel, s talán jó lett volna akkor tisztázni azt is, hogy mindennapi életünk tárgyaiban miként kísért vissza a giccs. A vita egyik gyakran hangoztatott igazsága az volt, hogy a népművészeti tárgy, ami divattá válik, elhagyja az eredeti, őt megillető helyet és célt, s dísztárggyá és ilyenként áruvá silányulva a lélektelen szériagyártásban elveszíti művészi értékeit is. Mindez nyilván nemcsak a népművészeti tárgyra érvényes: bármely emberalkotta tárgy, ami eredeti funkcióját és tartalmát túléli és pusztán csak a formája marad fönn, az óhatatlanul egyre silányuló kivitelben giccsé válik.
Nem is vitáznék olvasónk nézőpontjával, ha nem szeretném elsősorban önmagunkat emlékeztetni arra, milyen roppant rosszul tesszük, ha pusztán nosztalgiánkra támaszkodunk.
Levélírónk „szép álmokról” beszél; való igaz, hogy mindannyian a mesék tején nőttünk föl, s a rózsaszín és egyre távolodó messzeségből időnként egy-egy kicsi királyfi visszainteget mindnyájunknak, hogy ne csüggedjünk, a hétfejű sárkányt is le lehet győzni, s ha így vesszük, talán mindenki őriz szívében kerti törpét, de próbáljuk megismerni őt. És nézzünk már egyszer szembe a mesével.
Most már nemcsak emlékezem a mesékre, hanem gyakorló szülőként újroolvastam mindet, és gyerekkorom összes nosztalgiája egyszeriben szertefoszlott, mert rosszul emlékeztem, és sokszor jártam úgy, hogy nem mertem továbbolvasni kisfiamnak a tipikus tömeggyilkosságokat, vérengzést, kínzást, emberölést, amivel a legszebb gyermekmeséink tömve vannak. Magam sem emlékeztem az agresszivitástól roskadozó részletekre, én is úgy tartottam őket emlékeimben, mint ahol a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, és a legkisebbik fiú legyőzi a gonoszt.
Bizony a mesék pont olyanok – borzalmak tekintetében –, mint az élet, azzal az elenyésző különbséggel, hogy a mesének mindig akkor van vége, mikor mindenki boldog, ezt pedig tartósítható állapotnak tünteti föl. És hajlamosak vagyunk csak erre emlékezni. (Csak azt ismerjük, aki kiállta a próbát, azt a hatszázhúsz királyfit, akinek a feje már porba hullt a gyönyörű királylányért, alig vesszük tudomásul. S ha az ifjú párt üldözi a gonosz mostoha, egyetlen Grimm-alkalmazott olyan tüzet-vizet-robbanóanyagot okád, hogy hadseregek pusztulnak szemvillanásnyi idő alatt.) Ha emlékezem: győz a jó a rosszon; ha újraolvasom őket, több vér folyik el bennük, mint a világtörténelemben. A megszépítő messzeség egybemossa és megszelídíti a vérontó tényeket, és nosztalgiánk kerti törpeként állítja a látszatra ártalmatlan gipszrémálmot jól ápolt virágágyásaink (és szívünk) kellős közepébe.
És akkor gyorsan mondjam meg azt is, hogy a kerti törpe nem a gyermekévek, a felhőtlen boldogság(?) korszakának visszaidézését szolgálja, hanem egészen más nosztalgiát elégít ki. A meséhez nincs is köze. Nem más, mint a kispolgár eltorzult vágyakozó fintora Schönnbrunnok meg Versailles-ok után. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, miként vált a francia parkok bronztitánja és márványnimfája a kispénzű és nagyravágyó polgár szerény kertecskéjében törpévé. Nem a mesék, hanem a nagyravágyás olcsó termékei a kerti törpék, és minden szabadtéri szobornak degenerált nyomorék árnyékai. Ne próbáljuk őket a gyermekkor számlájára írni. A mesék lehetnek tele borzalommal, de attól még valóban szépek (lásd: katarzis), s a gyermek meg az újraolvasó felnőtt megtisztulva szabadul a lidércektől, és megőriz magának valamit a mesék csillagporából. A kerti törpéknek, sajnos, a szépség sohasem válhat jelzőjévé, egyáltalán nem azért, mert valójában csúnyák, ez még nem lenne baj, hanem mert nem közvetítenek, csak hamis tartalmakat. Nagyjából ennyit a törpékről, bár ez is mérhetetlenül sok, fölösleges, hiszen a látszat-jólét gyötrelmes igyekezete látszólagos halhatatlanságot biztosít a törpéknek.
És hogy a harmadik gondolatot is igyekezzek megtoldani az enyémmel: a játékok valóban rémesek. Csakhogy a kicsik mindig a nagyokat fogják utánozni – ne kívánjunk hát tőlük lehetetlent. Ha nincs valódi „művészi” hűséggel ábrázolt fegyverük, őket igazán nem zavarja, mert nincsenek nosztalgiáik, van viszont fantáziájuk, s egy seprűnyéllel pontosan olyan jól elháborúzgatnak, mint a felnőttek az igazi fegyverekkel. Jó volna, ha szépek lennének a játékaink, de nem hiszem, hogy ha majd nem lehet játékpuskát kapni, attól máris elnémulnának az igaziak.
Mindent összevetve töredelmesen meg kell mondanom, hogy önmagammal vitatkozom, mert miközben fennhangon idézem, hogy „nem lógok a mesék tején”, valahol bennem is bújkál egy kedves kicsi szakállas törpe, piros sapkája van, olykor pipázik, mindenen mosolyog, és most éppen azt akarja elhitetni velem, hogy lehet, sőt érdemes küzdeni a kerti törpék ellen.
Megjelent A Hét V. évfolyama 38. számában, 1974. szeptember 20-án.