Bencsik János az Isteni Színjátékhoz készült harminchárom litográfiáját először a Külföldi Kultúrkapcsolatok Intézetének termében állította ki, most az olasz követség mellett működő könyvtárban látható a sorozat. Bencsik nem illusztrálja Dantét, leginkább talán azt mondanám, hogy az Isteni Színjátékot mint látványt reprodukálja; Dante „világítástechnikáját”: a pokol sötét bugyraitól az égi fényességig, harminchárom árnyalatban. Igazi grafikusi hozzáállással, mindenféle irodalmiaskodás nélkül.
A bukaresti főiskolán végezte a grafika szakot és évek óta, még mielőtt tanulmányait befejezte volna – megszoktuk, hogy munkáit érdemes számon tartani. Ő maga a kérdezősködőkért nem lelkesedik, s ha válaszol, soha sem lehet tudni, hogy éppen tegezni vagy magázni fog-e. Külsőleg olyan, mint Schubert (csak sokkal vékonyabb), de a szerénység nem kenyere. Talán igaza van, nagyon tehetséges. Kiállítása megérdemelten került az olasz könyvtárba, mégis megkérdem:
– Véletlenen múlt-e a meghívás?
– Már régen gondoltam rá, de a véletlen is közrejátszott. Az olasz kultúrattasé látta munkáimat, így került sor a kiállításra. Nézegette a lapokat, és közben mondta olaszul a tercinákat. Akkor hallottam először Dantét olaszul.
– Mikor fogtál neki a sorozatnak?
– Jó tíz évvel ezelőtt kezdtem Dantét olvasni, de akkor még nem gondoltam ilyesmire – nem is olvastam végig a Színjátékot. A sorozathoz a főiskola utolsó évében kezdtem hozzá, ez lett az államvizsga-munkám. Tizennyolc lap készült el akkor, a többit azután készítettem.
– Az olaszok mit szólnak a Dantédhoz?
– Szeretik, már a megnyitón azt mondták, hogy remélik, az anyagot legközelebb a Strozzi-palotában fogják kiállítani.
– Ez úgy hangzik, mint egy meghívás.
– ?
– Guttuso milyen alkalomból látogatta meg a kiállítást?
– Eredetileg úgy volt, hogy a megnyitón is ott lesz, de akkor még nem volt az országban. A kiállításával jött, ő is készített illusztrációkat a Színjátékhoz. Nagy figyelemmel nézte a litóimat, tetszett neki az a sok árnyalat, amit a fekete és fehér között használok. Aztán a technikai kivitelezés felől érdeklődött.
– Emlékszem, annak idején újdonság volt a technikád. Nem magyaráznád meg nekem is, miben áll?
– Asszonyom, azt maga nem értené meg. De elég egyszerű. A litográfiához használt úgynevezett transzportpapírra nem rajzot, hanem monotípiát készítek, aminek már így is érdekes hatása van kőre áttéve, ezen kívül a transzportpapírt véletlenül leöntöttem valamivel.
– Szóval valamivel. Most már világos, hogy nem értem pontosan, hogyan készültek a lapjaid. A lapjaid, amelyek majdnem biztos, hogy a Strozzi-palotába kerülnek kiállításra, és amelyekről majd nem tudom, hogyan készültek. Kívánom magának, Bencsik úr, hogy hamarabb kerüljenek munkái Olaszországba, mint ahogy én megérteném, miként készültek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 25. számában, 1973. június 22-én. A beillesztett képek nem az eredeti cikk illusztrációi (u7 szerk.)
