Ötszáz éve született és körülbelül 480 éve nem hagyta el a művészettörténeti köztudatot.
Már tizenhárom évesen olyan önarcképet készített, ami hazája földjén talán az első bátortalan és a szó szoros értelmében gyermeteg próbálkozás volt arra, hogy a gótika kötöttségeit levesse. Nem tudatosan, csak amennyire egy gyermek természetesen nem illeszkedik a hagyományba. Különös módon talán ez Albrecht Dürer egyetlen olyan munkája, ami nem idomul ahhoz a korhoz, amit képvisel.
Igaz, nagyjából ekkor kezdődik a reneszánsz, s Dürer annyira maga a német reneszánsz, hogy az szinte hozzá igazodik – ha szabad ilyen elrugaszkodottan vizsgálódni –, s ha nem is így van, a róla alkotott képet azonosítjuk a korral. Ő alkotja meg a német reneszánsz-valóság emberének „égi mását”. Nem kell azt bizonyítani, mennyire reneszánsz: ő a német reneszánsz.
Ma 500 éve, 1471. május 21-én született. Vitatkoztak róla, de már művészettörténeti közhely, hogy családja Gyuláról származott Nürnbergbe, ezen és ezért vitatkozni tehát némiképpen fölösleges. Ha származásának nyomait keressük művészetén, sokkal anyagibb – korántsem magyar – vonatkozásokat találunk, nevezetesen azt, hogy emberöltőkön keresztül ötvösséggel foglalkozó család szülötte. És ez már megmutatkozik. Az anyag és a mesterség tisztelete – ezt kapta családjától –, no meg, a vándorélet leteltével: feleséget a kor szokásaihoz híven, akit utazásaira magával vitt ugyan, de a szolgálóval ebédeltetett.
Híre rendszerint előtte járt, s fogadására mindenfelé összegyűltek a humanisták. Végigjárta Olaszországot és Németalföldet, hatalmas mappájával, amit odahaza megtömött rézkarcokkal, s elcserélgette őket pénzért, csecsebecsékért dísztárgyakért, ezért-azért. Aprólékos, szűkszavú feljegyzései alapján végigkövethetjük útját, gyors, könnyed ceruzavázlataiból, akvarelljeiből megismerhetjük a tájakat s az embereket, akikkel találkozott. Ebből a meglehetősen konvencionális környezetből, életből nőtt ki hatalmas életműve.
A környezet és az életút talán lehet megszokott, de egyáltalán nem azok a körülmények. 1490 táján nagyon készül a történelem, jobban mint máskor ennek előtte. A gótika már-már utolsó végvárában is kapitulál, Kolumbusz úton van az új világ felé, a reformáció a levegőben lóg, és világvéggel fenyeget a közelgő századforduló.
Ez a sokfajta szorongás szüli irtózatos sorozatát, az Apokalipszist. Rettenetes megpróbáltatások látomásának szenvedélyes és hű megjelenítései: bibliai átkok. Dürer nem János apostol leírásához hű, hanem reneszánsz önmagához. A híres Négy lovas nemcsak Apokalipszis, de ők „a foltozott irhájú német zsoldosok, kiknek egészen egyre megy“. Kifejező erejük az expresszionizmusig mutat, égő Babilonja, ha akarom, akár az atombomba jóslata. Lapjai bizonysága annak, hogy fékevesztett indulatok, mindent elsöprő szenvedély, borzalom, bűn, pokol, halál, pátosz párosulhat a legtökéletesebb művészi és mesterségbeli önfegyelemmel.
A világ, mint tudjuk, szerencsésen megúszta az 1500 fordulóját, Dürer is nagyot lélegzik. Úgy megkönnyebbül, hogy rögtön érzi, észreveszi és megjeleníti a komor, misztikus és magabiztos németségnek ezzel ellenkező jellemvonását is – a gemütlichkeit és kedélyesség lép az apokalipszis helyére. Csodaszép példája ennek a Mária sok állattal című akvarellje. Szó sincs bibliai ábrázolásról. Fiatal asszony kicsi gyerekkel és hetvenezer iciri-piciri kis állatkával. Nagyon jól érzik magukat. A realizmus – szinte a naturalizmusba hajló realizmus – friss, eleven példái a tanulmányok sora, amiket fűszálakról, szarvasbogarakról, nyuszikról készített. Szó sincs itt Apokalipszisről a természetjáró városi német boldog elnyújtózása a napsütötte világban.
Az érett férfikor is meghozza gyümölcsét. A művészetelméleti kérdésekkel egyre többet foglalkozó Dürer megalkotja mester-rézmetszet sorozatát. Ennek legszebb darabja a Melankólia – a grafika máig legnagyobb titka-csodája. Mindmáig értelmezik, boncolgatják a sötét, jelképekkel terhes, tömör kompozíciót. A filozófus germán művész feszegeti a legvégső kérdéseket.
Minden idők legnagyobb grafikusaként tartja számon a művészettörténet. Egy kor, egy életérzés, egy nemzet kapcsolódott össze végérvényesen nevével. És az univerzalitás, ötszáz éve született.
Mit is lehet kívánni egy ötszáz éves születésnapra? Azt talán, hogy műve, miként attól a perctől, amióta levette róla a kezét, mostanáig, ifjú maradt, úgy továbbra se öregedjék. Ez a kívánság felesleges, az idők próbáját állta ki. Helyéről elmozdítani nem akarja senki, de nem is lehet
Megjelent A Hét II. évfolyama 21. számában, 1971. május 21-én.
(Utólag) kiemelt képünk: Dürer önarckép, 1848, ezüstvessző rajz
