Negyvennégy februárjában temetése antifasiszta tüntetés volt.
Dési Huber István 1895. február 6-án született Enyeden. A kollégium első osztályának elvégzése után nem járhatott tovább iskolába. Évekig hányódott mint inas vagy napszámos, míg végül a világháború után apja dési órásboltjában cizellálni tanult.
Akkor kezdett rajzolni. A tanulnivágyás hajtja Budapestre, ahol továbbra is mint ezüstműves dolgozik. Nappal dolgozik, este az Iparművészeti Iskolában tanul. Élete ettől kezdve a munka és a tanulás között oszlik meg. „Mint művész, magam faragta ember vagyok és ezzel azt akarom mondani, hogy nem voltak mestereim; mint valamikor a társadalom különböző tájain, úgy csavarogtam most a művészet sokkal szebb és édesebb vidékein. Sokáig magam sem tudtam, hogy mit akarok. Egyszerre szerettem a klasszikusokat és az impresszionistákat, hogy a romantikusokról ne is szóljak.”
1923-ban beiratkozik Podolini Artur szabadiskolájába, ettől kezdve rendszeresen rajzol. Festeni majd csak évekkel később, 1928-ban kezd. Időközben gyarapítja elméleti ismereteit is és keresi helyét a társadalomban. A munkások társadalmában, ahová most már visszavonhatatlanul tartozik.
„… az új élmények rettenetes erővel rohantak reám. Nemcsak művészi élményekről van szó: társadalmi, természeti, gondolati és testi, személyes és általános események raja ömlött rajtam keresztül. Belezavarodtam a dolgok egymásutánjába. Minden erőmmel a valóságot akartam ábrázolni, de ez a valóság ne legyen se aprólékos, se elnagyolt.”
A harmincas évek elejétől ideje tetemes részét szanatóriumokban tölti, továbbra is megfeszítetten dolgozik, de a kényszerű ágyhozkötöttség alkalmat ad arra is, hogy írásban, próbálja tisztázni gondolatait. Mert úgy érzi, nemcsak önmaga számára kell megfogalmaznia őket.
Művészete, mint századunkban általában mindenkié, a Cézanne-éből indul ki, a kubisták és konstruktivisták tanulságaival gazdagszik, s ha nem tudnám, mennyire nem szerette őket, azt mondanám, teli van expresszionista jegyekkel. Korai képei vasfegyelemmel szerkesztett szigorú vallomások. Vallomások az osztályöntudatról, az erőről, az összetartásról: Munkások, Vasmunkás, Csendélet sarlóval és kalapáccsal. A sarló íve átöleli a kör alakú virágot, s az alsó sarokban a nehéz kalapács tartja egyensúlyban a puritán egyszerűségű képet. Virág, sarló-kalapács. „Gyönyörű képességünk a rend.”
A fegyelmezett arcú Vasmunkás mértani izmaival szétfeszíti a keretet. A rend, a megbonthatatlan itt is: vízszintes, függőleges és egy ferde vonal; kristálytiszta kompozíció, szinte hallani az „álló üllőt, mely nem hasad, kalapácsot, mely cikkan pengve”. S a Munkások, akik: „ím itt vagyunk gyanakvón s együtt”. Nincs Dési Hubernek olyan képe, amelyre ne válaszolna azonnal valamely József Attila-sor.
Elkötelezett művész. Akkor is, ha okos marxista írásait fogalmazza. Minden sorában a művész igaza bensőből vezérel és majd minden tanulmányában egy-egy dühös félmondatot ordít a „tendenc”-, a „propaganda”-szemlélet ellen. Mert: „A művész akarva-akaratlan követi osztálya szellemének mozgását, nemcsak pillanatnyi helyzetében, hanem miként az embrió az anyaméhben, a maga szűkebb pályáján megismétli az egész általános fejlődési vonalat” – írja Derkovitsról, mikor elkötelezettségének valódi gyökereit keresi. Derkovits nem tartozik számára a „tendenc”-művészek közé.
Dési Huber művészete pedig leginkább a Derkovitséhoz rokonítható forma és mondanivaló szempontjából egyaránt. Szinte megkerülhetetlen, hogy kettőjük önarcképét össze ne hasonlítsuk, nemcsak mert mindkettőjük életművéből talán ez a legismertebb, hanem mert Dési Huber két tanulmányában is elemezte Derkovits Nemzedékek című önarcképét, és talán nem lehet biztosabb utat találni saját képéhez, mint ha ezt az elemzést próbáljuk ráilleszteni a harmincnyolcban készült önarcképre.
„… Vegyük Nemzedékek című képét: vörös fedelű könyvet olvas egy munkás – ő maga. Feje mögött tükör, benne gyermeket etető munkásnő, hátul a falon nagy szakállú férfi képmása – Marx mint ős. Ennyi az egész, de valahogy úgy megszerkesztve, hogy az egymás mögött, egymás fölött elhelyezkedő fejek a nemzedékek egymás váltogatását, egymás folytatását érzékeltetik.”
Dési Huber képén nincs nemzedék, nincs keretbe foglalt tükör, és nincs Marx, nem olvas senki könyvet. Darabos szénrajz. Egy elszánt munkás – ő maga – szembenéz velünk több nemzedékre előre való hittel, hátul a falon két rohanó lány. Picasso Rohanók című képe keretben, megfordítva persze, mert tükörből látunk. Picasso – az ős. Ennyi az egész, de valahogy úgy megszerkesztve, hogy az előre száguldó asszonyok a szilárdan szembenéző férfira mutatnak, s az egymást előre ösztökélő mozgások a biztos előrehaladást érzékeltetik.
Dési Hubert József Attilával értem; Derkovitsot Dési Huberrel; aztán vissza Derkovitshoz, hogy értsem az egészet: „akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”.
Megjelent A Hét V. évfolyama 10. számában, 1974. március 8-án.
