Jó ideje, hogy egyhangú villamos utaimon valami mindig felriasztott. Egy plakát volt: nagyon zöld és nagyon piros. Halványzöld alapon nagy piros karika, küllőféleségekkel talán furcsa napot ábrázolt. Aztán megtudtam, hogy az a plakát, ami megszokott zsúfolt és idegesítő egyhangúságú utamon pillanatra kizökkentett a megszokottból: a nyugat-németországi Ember–Környezet–Építészet kiállítás emblémája.
Nyilván nemcsak szerencsés egybeesés, hogy Bukarestben egyszerre láthattunk három, ha méreteiben nem is mindenik, de anyagában hatalmas építészeti-urbanisztikai kiállítást: Németország Szövetségi Köztársasága, Párizs és Amerika kiállítását.
A jól informáltak számára talán egészen közhelyszerű az, amit ezek az építészeti kiállítások újra a tudtunkra adtak. Azt, hogy a mai nagyvárosi környezet rendkívül problematikus; hogy a közlekedés számára nemcsak hogy lehetetlen helyet biztosítani, de életünket is sokoldalúan veszélyezteti (nem pusztán autóbalesetekkel – Nyugat-Németországban évente az autókból nyolcszáz vagonnyi ólom kerül a levegőbe); azt, hogy az egyre beláthatatlanabb iramban fejlődő technika még születése előtt elavulttá teszi az épülő repülőteret, ha nincs lehetősége követni a műszaki és nem utolsósorban mennyiségi követelményeket; hogy egy lakónegyed semmiképp nem tölti be hivatását, ha csak egyszerű lakógép ; hogy egyidejűleg kell számolnunk a jövő nagyon is változó arculatával és a remélhetőleg nem változó mindenkori esztétikai igénynyel. S azt, ami talán nem is annyira közhelyszerű, hogy először a történelemben igazából nem magunknak építünk – kicsit talán nem is saját korunk ízlésére – (mint ahogy ezt egy XIV. Lajos megtehette, aki nem is kora, hanem saját ízlésére alakította világát), hanem a kizökkent idő, a teljesen megváltozott ritmusú idő, egy következő kor igényeire építkezünk, ami lehet akár a holnap is.
Mindezeket az időben, méreteiben, rendezésében első helyet foglaló nyugatnémet kiállítás példázta a legjobban. Nemcsak mert rendszerezettebb, összefoglalóbb képet adott (a különben is specifikusabb Rajna – Majna, – Neckar, Rajna – Ruhr, túlzsúfolt-iparosodott vidék bemutatásával) ezekről a problémákról, hanem mert olyan élesen helyezte a hangsúlyt erre, hogy lehetetlen volt észre nem venni. A franciák kiállításán, ha alaposan néztük terveiket, világossá vált ugyan, hogy az autóforgalmat lassan és szívósan föld alatti munkára ítélték, de igazából azt véstük még inkább emlékezetünkbe, hogy Párizs gyönyörű volt, az most, és persze, hogy az is lesz.
Az amerikaiak iállítása csodálatos és abszolút problémátlanul air condition, minden átlátszó vagy nem átlátszó, színes vagy nem színes, kényelmes s csak a katalógus gondos böngészése után derül ki, hogy az egyik „kacsalábon forgó” minimum harmincemeletes épület nem azért csoda, mert csoda, hanem mert az elképesztő telek árak mellett is van körülötte egy kicsi térség, ahol szökőkút van, sőt körülbelül minden ötödik emeletre esik egy fa is. A három kiállítás nagyjából ugyanazt a forró kását kerülgeti, különböző intenzitással, ugyanazokat a problémákat láttatja. Abban talán nem értenek szót egyhamar, hogy az útkereszteződéseknél mit kell csinálni, hogy halálra van-e ítélve a személygépkocsi vagy hogy mindezeknek a föld alá kell-e bújnia, abban viszont szemmel láthatóan megegyeznek, hogy a sok kellemetlen hatás ellensúlyozására egy dolgot kell biztosítani: azt, hogy minden, amit építenek, szép legyen. Ennek a kritériumnak, mint egyetlen biztosnak, mindhárom kiállítás építőművészei messzemenően eleget tesznek. (Az érzékszervek állandó ostromlottságában egyedül a szem tekinthet bátran a jövőbe – zaj lesz, büdös lesz, de különben minden szép lesz.)
A német kiállítás agitatív erejéhez hozzájárul egy folytatólagosan vetített nagyon szellemes diasorozat is. Zenéjét időnként autótülkölés harsogta túl. A hat négyzetre osztott vásznon váltakoztak régi és új, kicsi és nagy, fél, harmad vagy egész vászon nagyságú képek, s végül a kiállítás emblémája is apró négyzetekre osztva megjelent, és akkor derült ki, nem furcsa sugarú nap ez a szemingerlő színű jel, hanem egy önmagába visszamutató nyíl.
Nem is volt olyan derűs ez a kiállítás.
Megjelent A Hét II. évfolyama 41 számában 1971. október 8-án.
