Sokan vannak a kiállításon – Egyiptom különös varázsa, meg persze a tévében megszámlálhatatlan folytatásban közölt sorozat idevonzza a kíváncsiakat. Hogy a halál fogad majd, ha belépek, azt tudtam, arra azonban nem számítottam, hogy legelsőben kígyók, gyíkok, macskák, halak balzsamozott testének ereklyetartóit találom, s ettől Macbeth boszorkányának megbízható receptjei jutnak eszembe: „Lócsont, sárkány pikkelye, / éji konkoly gyökere, / múmialé iszonya…“
Imhotep olvas. Tízegynéhány centis bronz. A vak is látja: olvas, odahajolok és a kezében tartott picinyke lapon leolvasható jeleket látok. Ő építette Dzsószer piramisát, elsőként használt követ fa és tégla helyett, forradalmasította ezt a látszólag rezzenéstelen művészetet. Művész volt, építész, időszámításunk előtt 2800-ban élt, nem volt király, mégis tudjuk a nevét, ül és olvas, talán éppen geometriát tanul, hogy piramist építhessen? Lényegtelen: a neve Imhotep, 4700 éve ül és olvas. (Különben ezt a zseniális művészt később az építészek védőjeként tisztelték, majd gyógyító erőt is tulajdonítottak neki, annyira, hogy a görögök már mint Aszklépiosz megfelelőjét tisztelik. Azóta már a XX. század is tudja, hogy egy jó építész gyógyít.)
Ez a csöpp, szép lábú szobor, arcán csupa jóakarattal és testén gondosan redőzött ruhával most több más apró bronzzal egy üvegkalitkában ül, már félkeze is hiányzik, alig pár centi és mégis monumentális.
Az egyiptomi művészet az állandóságot, a változatlanságot sugallja. A legnagyobb felületek törvénye szerint rajzolt papiruszok, pontosan meghatározott séma alapján készült fáraó-ábrázolások, a mindig milliméterre betartott hierarchia olyan egységessé teszi ezt a művészetet, mintha nem is emberek – számítógépek alkották volna. Persze nem gépek, csak majdnem azok – rabszolgák – dolgoztak a kőfaragó műhelyekben. Lélegzetelállító arra gondolni, hogy ez a páratlan szépségű művészet jószerint rabszolgák verítékéből és a halálra való készülés jegyében született. És ahelyett, hogy durva lenne, kifinomult; s nem dekadens, hanem életerős.
Az ország hosszú történetében rövid időre az egyistenhitre térnek – s ha isten csak egy van, a fáraó sem lehet már isten, a Napot imádják, az egyetlent. Ennél szerencsésebb megrázkódtatás aztán nem is érte ezt a kultúrát. Ha Imhotep felfedezése forradalom, Eknaton tette még inkább az volt. Az időből visszanézve talán nem látszik annyira a változás ebben a furcsa, kánonokhoz igazodó művészetben, pedig Eknaton azzal, hogy egyetlen istent választott, a Napot, fenekestül forgatta fel a birodalmat. Új fővárost építtetett – itt született meg az új művészet. Fölszabadul, reálisabb lesz az ábrázolás (a valóság ábrázolhatósága mindig szabadságot jelent).
Ennek a művészi szabadságnak terméke az Egyiptomot jelképező szobor: a Nofretete. Ő az egyiptomi művészet nagyasszonya. Az Eknaton feleségéről készült szobrok közül kettő van Berlinben, ezek egyikét láthatjuk, a befejezetlen homokkő-változatot. Szép, szép, de a lánya szebb nálánál – minden hiányzó Nofreteteért tökéletesen kárpótol. Bevésett szemöldök, varázslatos vonalú száj, deformált, fényes, koponya – a legszebb nő. A gyönyörű kvarcit szobor annak a művészetnek a terméke, amelyet Eknaton teremtett – a hercegnő pedig az ő lánya. Ez a hercegnő vagy talán egy másik, akinek hasonlóan torz koponyáját Kairóban csodálhatnánk, Tutenchaton felesége lett. Nem csodálkoznék, ha az ő szépsége feledtette volna férjével az apja eszméit: Tutenchaton Tutenchamenre változtatta a nevét, visszaállította a régi többistenhitet. A nagy pillanat elmúlt, s az egyiptomi művészet újra a halottaké lett. Annyira azoké, hogy a Ptolemaioszok korában (a hellenizmus idején) már rég az európai kultúra körébe tartozó műveket, de még mindig halottakhoz kapcsolódó tárgyakat alkotnak.
A gyűjteményben szereplő jól ismert fajjumi múmiaportré-sor már csak földrajzilag tartozik Egyiptomhoz. A római kori múmiaképekkel azután végképp hazaérkeztünk Európába: ezekben már nincs semmi varázslat, titok, misztikum, nem is olyan szépek, egyiptomiaknak is csak azért mondhatók, mert a halottkultuszt szolgálták. Szép tárgyak befalazva a piramisba – számunkra leghiábavalóbb hiábavalóság. És ez az emberiség történetének talán legartisztikusabb művészete. Tökéletes nonszensz és tökéletes szépség. Csoda?
Igen, csoda, ami háromezer évig tartott.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 24. számában, 1975. június 13-án.
