Környezet díszítése, festése a legrégibb idők óta szokás. Saotuola Marcel kislánya négykézláb került az altamirai barlangnak abba a részébe, ahol felfedezte a máig csodált barlangrajzokat. A fáraók piramisaik pici sírkamrájában örökítették meg életüket, hogy utána befalaztassák.
Körülbelül fél évvel ezelőtt készült el Kolozsvárt Kovács Zoltán kiváló monumentális munkája; akkoriban az volt a gondom, hogy a mozaikot ugyan rengetegen látják – méghozzá a fogékony fiatal nemzedékhez tartozók –, de a városiak közlekedésén kissé kívül esik.
Nemrégiben, amikor a Tóth László és T. Szűcs Ilona üvegmozaikját kerestem, kicsit edzettebb lévén, már nem is sajnáltam, hogy a rádióig – a város széléig – kell mennem, hogy láthassam. Vasárnap volt, az épületbe be sem tudtam menni. Műalkotások „látogatása“ valamilyen módon mindig ünnep, a vasárnap is az, de a kettőt ez esetben nem lehet összekapcsolni. Hétköznap – már nem ünnepi készültségben – mentem tehát újra. Az előcsarnokban Liviu Florian szép szürke mozaikja felé indultam, mely már két esztendeje díszíti az egyik falfelületet, s kerestem a környékén a most elkészültet. Azt mondták, hogy ne ott keressem. De ahol található, oda csak a rádió munkatársainak van belépése. Félóráig vártam a belépő cédulára, amíg szabaddá vált az út a belső használatra készült mű felé.
Bosszankodva indultam neki a lépcsőnek, amikor egy folyosókanyarulatban váratlanul, teljesen orvul egyszer csak: itt áll előttem. Milyen szép és milyen szomorú. A tér szervezése miatt távolodni tőle – ami talán a műélvezet egyik kritériuma – nem lehet, így tehát elsőül a textúra az, ami szembeszökik. Ezért van az, hogy az anyagkezelés alkotó izgalma hatott rám leginkább.
A mai mozaiképítési technikákat nem ismerem eléggé ahhoz, hogy egyedülállóan újszerűnek mondhassam Tóthék eljárását. Mindenesetre annak érzem. Különös, hogy – noha mindketten festők, tehát a síknak elkötelezett művészek – a mozaik síkbanvalóságát tudták a legkevésbé elfogadni. A mozaik rajzát körcikkbe komponálták, gondolom a rádióhullámok ihletésére, s az ábra eszményi formákból (geometriailag meghatározható formákból) áll össze. Eddig jellegzetesen mozaik. Síkban – síkábrázolás. Csakhogy: a félkörök, ívek, kockák, egyrészt fekete-szürke-ezüst üvegfélgömbökből (valóságos térbeliekből), másrészt a síkra ferdén vagy merőlegesen rögzített üveglapocskákból tevődnek össze. A fal síkja és a kompozíció geometrikussága közé ékelődik a megmunkálás, a textúra térbelisége; a műfaj és forma közötti látszólag kibékíthetetlen ellentét ad különös sugárzást, életet a műnek. Kék, fekete, szürke, ezüst alakok: hangszerré, hanggá, rezgéssé, hullámhosszá lényegülve.
Ezüstös kék üzenet, a hétpecsétes ajtó mögött. Kinek szól az üzenet? Szép és szomorú. Az építészet és monumentális ornamentika társművészetek és alkalmazott művészetek: az épület alkalmazottja a funkciónak, a monumentális ornamentika pedig az épületnek. De a művészet szintjén egymás mellé rendeltek, egyenrangúak. Illetve annak kellene lenniük.
Létrejön egy ilyen mű, és nem vesszük észre, hogy nem lett volna szabad odakerülnie. Túl az adminisztratív nehézségeken, nincs aki felfigyeljen reá, hogy egy jó tizenöt négyzetméternyi mozaikot nem lehet másfél méter távolságból átfogni, s az egyetlen távolabb eső pontot – ahonnan még látni lehet valamit – lépcső, korlát, fal és hamutartónak nevezett köpőcsésze választja el a mozaiktól.
Nem alkalmazott ez a mozaik, hanem az épület, a szerkesztőségi folyosó mindenes cselédje. Bár Hamupipőkét mondhatnék, mert ezzel a happy endet is belegondolhatnám. Pedig megoldás – nincs.
Mikor születik meg végre az Építészek Szövetségének és a Képzőművészeti Szövetségnek szervesebb együttműködéséből annak az – egyébként általuk is vallott – elvnek a gyakorlata, hogy már az épület tervezése során építész és képzőművész közös képzelőereje biztosítsa a társművészetek funkcionális egységét?!
Az ősember, a fáraók elérhetetlen, szűk és tilos helyekre festett képeit mitikus-mágikus világképük elfogadtatja, s az emberiség úgy véli, hogy érti. Azt viszont, hogy ma ilyen szűk és hozzáférhetetlen helyen egy remeket eleve halálra ítéljünk, azt érett ésszel józanon képtelen vagyok elfogadni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 19. számában, 1972. május 12-én.