A világ egyik rosszmájú újrafelosztója három csoportra osztotta az embereket aszerint, hogy mire költik a pénzüket: ételre, ruhára vagy a lakásukra. Szükségességét és fontosságát tagadni egyiknek sem lehet.
Az ételek tekintetében, amióta a világ áll, nem sok forradalom zajlott. A tűz, majd Amerika felfedezése óta viszonylag csendesen majszoljuk nagyjából ugyanazokat az ételeket, ki-ki ízlése és étvágya szerint. (Persze mindennapi kenyerünknek is meglehetnek a korszakai, divatjai, a kása, az ostya, a pászka vagy a tepsi kenyér között, a következő kulináris forradalomig, mikor majd a kocsikenőccsel ízesített algapástétom következik tengeriuborka salátával.)
A ruházkodás terén már jóval fordulatosabb a történelem. Amióta az első párducot levetkeztette az ember, hogy ő felöltözzön, mert kissé fázott, számtalanszor elfelejtette, hogy az öltözködésnek funkciója van: hol több holmit aggatott magára a kelleténél, hol meg kevesebbet. Minden kornak megvolt a jellegzetes öltözködési normája, sőt, oly érzékenyen reagált az idők változásaira, hogy korszakokon belül is differenciálódott. Használt valódi és műanyagokat, valódi rendeltetése helyett rá hárította a másodlagos nemi jelleg képviseletét is.
A lakásberendezés ebben az összevetésben különleges helyet foglal el. Kezdetét talán akkorra tehetjük, amikor ősünk bevitt a barlangba egy marék illatos füvet, és a puszta föld helyett arra hajtotta fejét. A kulturált lakás igénye nem olyan elementáris szükséglet, mint az evés és az öltözködés, viszont a művészetek történetében az a megtisztelő szerep jutott neki, hogy kétszer is korszakmeghatározó lett. A gondolatmenetbe nem nagyon illik ugyan be, mert mindkétszer a funkciótlanság elvével vívta ki helyét. Először a rokokó, másodjára a szecesszió háza táján.
Értékítéletet mondani aszerint, hogy ki mit tart fontosnak, nyilván nem lehet. Ha az embereket nem rangsorolhatjuk is így, mégis elemi fontosságú, hogy milyen körülmények, tárgyak között élünk. Mert miként végtelen a variációk lehetősége abban, hogy miként sütünk, főzünk, kelesztünk, édesítünk, sózunk magunknak lisztből tápláló eledelt, avagy szűk, bő, ráncolt, svájfolt, csíkos, kockás, egyszínű anyagból csinálunk mini, midi, mixi, esetleg maxi ruhát, ugyanúgy választhatunk a tekintetben is, nogy ábrándos lelkű műgyűjtőkként törölgessük esetleges szabad időnkben a port lujkenz szekreterünkről, vagy kézi munkával próbáljuk eltávolítani érzéketlen vendégeink cigarettacsikkét kézimunkát utánzó gépi perzsánkról, vagy pedig egyszerűen felmossuk lakkozott parkettünket, s egyetlen mozdulattal letöröljük beépített szekrényünket.
Mindenki tudja, miképpen kell jóllakni, azt pedig, hogy miként kell ma öltözködni, majd mindenki elemi kötelességének tartja tudni. Viszont, hogy milyen bútort vigyen a lakásába, az sajnos keveseket érdekel. Pedig milyen egyszerű szépen lakni, illetve egyszerű volna, ha gyártók és fogyasztók tudnák, mi az, amire szükség van. Kisbútorra, praktikus bútorra, kevés, de jól megválogatott díszre. A funkcionálissá vált építészet nem tűri meg a célszerűtlen belsőt. Ahol a beépített szekrény fogalma a lakás fogalmával kapcsolódik, kétségbeejtő monstrum egy kombinált szekrény.
A belépítészet az a művészeti ág, amivel sem a közönség, sem a képzőművészet, sem a műértők nem nagyon törődnek, pedig a belépítész tartja – elvileg – kezében mindhármuk sorsát, ő az, aki világos vagy sötét falra téteti velünk a Képet, olykor jól, olykor tévesen, aki azt tanácsolja, feltétlenül tévesen, hogy hipermodern szálloda halljában akasszanak velencei csillárokat, hogy a sötétbarna bútorú szoba padlójára terítsenek sötétbarna szőnyeget, s csodálkozik, amikor a szerencsétlen áldozatok nem tudják, miért érzik magukat olyan pocsékul.
Nem nagy dolog az egész, tulajdonképpen mindenkinek lehetne annyi formakultúrája, hogy ne legyen kiszolgáltatva a magáncélokra alig-alig létező belépítésznek. Ami ugyanis e téren akad, az csak közületek számára hozzáférhető. Mert vannak jó berendező művészeink is. Miközben lépten-nyomon találkozunk jó ízlésű, funkcionálisan szép üzletekkel, vendéglőkkel, elkelne bár egy telefonszám, amit ha feltárcsáz az ember és megkérdezi, hogy az új negyedben épült mosógépes, frizsideres lakásban a mindenütt kapható műaladiolusokból három vagy két darab mutatna-e jobban, akkor valaki nagyon udvariasan figyelmeztesse, hogy a művirág az elevennek egyetlen funkcióját sem látja el – se nem szép, se nem tisztítja a levegőt. Az ideális, persze az lenne, hogy belépítészre mint magánlakberendezőre ne legyen szükség. Amíg azonban van szükség reá, addig baj, ha hiányzik az egyéni problémákkal foglalkozó intézményesített tanácsadás.
Szakácskönyvet közvetve vagy közvetlenül mindenki használ. Divatlapot forgat minden, magát cseppet is becsülő polgár, csak a lakáskultúra nem tudja behozni szörnyű hátrányát. Egyelőre fohászkodjunk: Add meg a mi mindennapi kenyerünket, és szabadíts meg a kombinált szekrénytől.
Megjelent A Hét II. évfolyama 10. számában, 1971. március 5-én.
