Mióta megnéztem az idei kolozsvári grafikai szalont, állandóan és egyre biztosabban ez a meggyőződésem, de mint annyiszor, az okát most sem tudom pontosan. Mert ez így egyszerűen nem igaz, hiszen ugyanannyi kitűnő festő él itt s szobrászok is sokan. Miért, hogy legegységesebbnek a grafikát érzem, és főleg miért érzem ezt a grafikát kolozsváribbnak, mint a festészetet (nem egyes festőket állítok szembe egyes grafikusokkal, az összképet vizsgálgatom). Miért, hogy ez a jobbnál jobb munkával teli kiállítás legelsősorban azt sugallja nekem: azért jók ezek a művek, mert itten születtek?
És vajon ezzel megsértem vagy dicsérem-e az alkotókat? Mert természetesen dicsérni szeretném őket. Tehát túl azon, hogy az utóbbi idők egységesen legjobb kiállítása, miért kolozsvári? A város nem is nagyon bővelkedik grafikai hagyományokban, meg aztán ez a tárlat még csak hagyományőrzőnek sem mondható, igaz ugyan, hogy istentől elrugaszkodottan újító szelleműnek sem. Másrészt a témaválasztás sem ad elégséges támpontot makacs meggyőződésemnek: foszlott szárnyú pillangó a száradt iszapra vagy kiömlő lávára emlékeztető táj fölött (Kopacz Mária – Hasonlat a szülőknek): tenyészetszerűen egymásba növő furcsa alakzatok, melyeknek szerzője a Táj címet adja (Tóth László); kísérlet a kör négyszögesítésére (Nica loachim); vagy (Svinjiu Rodica – Zuhanás álomban) konkrét ejtőernyőket látok libbenni a képen – s valahogyan mégis a Szent Mihály templomot érzem a háta mögött.
Izmos és nehéz testű különös figurák tudnak elszakadni a zárt formájú, fenyegetően súlyos és nehézkes földtől (Deák Ferenc – Kompozíció III.) lebegve a szabadság felé; titokzatos lány különös virágokkal a reneszánsz stílusú, de valójában eklektikus utcasoron (Cseh Gusztáv – Ablak). Ez a város viszont a putriktól a nemes gótikáig bármilyen, de nem eklektikus! Mi az ördögtől idevalósi hát ez a művészet? Reneszánsz úr találkozik reneszánsz kisasszonnyal valahol, talán Itáliában az óratorony alatt egy nagyjából faló kíséretében (Árkossy István – Találkozás)… és ez is kolozsvári. Nem értem. Miben azonosak ezek a művészek a várossal? Milyen ez a város és milyenek ezek a grafikusok? Egy bizonyos: nem eklektikus – kapaszkodom meg előző félmondatomban. Mert a város lépést tartott önmaga történelmi idejével? Azt hiszem, azért. Mikor másutt barokk volt, itt késő reneszánsz; mikor másutt klasszicista lovasszobrok, itt a szecessziós Mátyás. Nem divatok hóbortja: a testre szabott stílus eleganciája. Van, amit hamarabb, van, amit később. Egy város, amely nem esik önkívületbe a divattól – mint Várad a szecessziótól; nem alél el attól, hogy fölötte kék az ég s kékek a hegyek – mint Bánya a festők teremtette iskolájától – egy város, egy racionális, élő város, mit is választhat a művészetek közül mint a grafikát: fehéren a feketét? De hogy Feszt László fegyelmezett és trükkös kompozíciója miért kolozsváribb, mint egy igazi, valóban a várost ábrázoló táj, nem tudom. Talán, éppen mert ezek a művészek megértették a város üzenetét: nem elsietni, nem lekésni – előbb megérteni, magukévá tenni.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 20. számában, 1975. május 16-án.
