Ha sikerült valamennyire is bizonyítani az építészet funkcionalitásának szükségességét, önmagában teljes szépségét, úgy tűnhet, az építész egyedül „szállítja” az esztétikai élményt, és semmi szükség arra, hogy egyéb művészetek mindebbe „beleszóljanak”. Csakhogy, ha az egyes épület nélkülözheti is ideális esetben az alkalmazott művészeteket, a város semmi esetre sem. De ennek a művészetnek olyan, az építészetbe integrált művészetnek kell lennie, ami egyenrangú és alkalmazkodó társa az épületnek, legyen az szobor, freskó, dombormű. S hogy a képzőművészet mikrovilágát se felejtsük ki, ugyanígy kell az épülethez hozzásimulnia a benne lévőnek, legyen az lámpa, kilincs, drapéria vagy falikárpit.
Számtalan feladata lehet a díszítésnek épületen kívül vagy annak belsejében, azért, hogy hangsúlyozza, aláhúzza, esetleg ellenpontozza vagy elfeledtesse annak ritmusát, színét, anyagát, vonalvezetését. Ez a feladata, és egyáltalán nem közömbös, hogyan tölti be ezt a szerepét.
Valóban nincs értelme a tizenkilencedik emeleten oszlopszenteket (vagy modernebbül: oszloppolgárokat) állítani, mert ilyen magasságban az épület elveszíti emberi léptékét. És mert a mai építkezés, úgy tűnik, elkerülhetetlenül függőleges irányban, fejlődik, az építésznek a képzőművész segítségét kell kérnie, hogy állítsa meg az emberi tekintetet (sajátos és ellenállhatatlan eszközeivel), még mielőtt a végtelenben találkozó függőlegesek sűrűjében elveszne.
A modern várostervezésben a mennyiségi igény miatt elkerülhetetlen egyhangúságot csak a díszítőművészet törheti meg.
Az emberiség az évezredek folyamán megszokta, hogy (ha nem is díszítő céllal, de díszítő ösztönből) falait dekorálja. Az ősember biztosan nem azért festette a rosszul világított, huzatos barlangban meseszép bölényeit, hogy szebb legyen, hanem valószínűleg, mert azt hitte, ha meg tudja festeni, meg is tudja ölni. Az egyiptomiak nem azért készítették utolérhetetlen domborműveiket örökre befalazott egyszemélyes kriptáikba, mert úgy gondolták, ha más nem, hát Champolion örülni fog nekik. A görögök ember arcú istenei megértőbbek voltak: nem csupán dolgoztatták a művészt, engedték nézegetni is. Ettől kezdve a dísz egyre inkább megszabadult vallási-ideológiai ürügyétől. A reneszánsz burjánzó díszítő ösztöne elég lazán kapcsolódik vallási kötöttségekhez, s az ornamens az abszolút Lajosok idején sem kötődött a hatalomhoz. A díszítőművészet gyönyörködtető szerepe mindinkább összeolvad az épület funkciójával.
Az alkalmazott művészet születési körülményeit tekintve gyökeresen különbözik az úgynevezett „szabad művészetektől”, a táblakép-festészettől, a szobrászattól, az önálló grafikától. A táblakép festője a legkülönfélébb szabadságoknak örvend: nem kell feltétlenül figyelembe vennie, hová kerül a képe, nem kell törődnie azzal, mit és miként ábrázol, s mindenek felett nincs az a felemelő kényszerűsége, hogy helyhez kötött örökkévalóságnak dolgozzék. A táblakép hol ide kerül, hol oda, míg a freskófestő elvileg a stabilitásnak dolgozik. (Kivéve azt, mikor például néhány marosvásárhelyi képzőművésszel freskót készíttettek valamelyik székely városka művelődési házába, hogy azután pár év múlva átfessék.)
A helyhez kötöttség szándékával készül a térszobor és a dombormű is. A szobor földbe gyökerezett lábbal és kővé dermedve védi az épületet, parkot, teret. Azzal a kimozdíthatatlan nyugalommal, ahogyan Moore Fekvő alakja mint egy pihenő pásztor őrzi az UNESCO palota sok egyforma ablakát.
Sajnos, hazai építészeinknek, szobrászainknak nincs kellő gyakorlatuk az együttdolgozásra. A vásárhelyi Kárpátok negyedben például jó néhány szobrot felállítottak, ezek közül csak egy való modern környezetbe, a Puskás Sándoré; azt viszont olyan katasztrofálisan helyezték el, hogy egyáltalán nem érvényesül. Mindenféle alkalmazottságnak vannak bizonyos határai. Hiába szép külön az épület és külön a szobor vagy a freskó, ha nem egymásnak tervezték őket.
A kolozsvári Ursus söröző freskóival és keményfa bútorával milyen szép lehetne, ha az ízléstelen vászon- vagy műanyagterítők nem degradálnák. Itt van például a Cola-klub kellemes hatású papírburkolatú paravánjaival, mert lehet olcsón is szépet teremteni, de olyan melléklépcsőn jut oda az ember, hogy ha a feljáratot egy létra helyettesítené, az is sokkal stílusosabb lenne. A példákat – a rossz példákat sorolhatnánk napestig.
Építőművészetnek és díszítőművészetnek jobban kellene egymásra figyelnie, megfontoltabban kellene hallgatnia egymás érveire. A dekoratőr nem tetszeleghet a magányos vadzseni szerepében, mert az épület csak akkor lehet kívül-belül szép, ha olyan kollektív alkotás, mint a népdal.
Megjelent A Hét II. évfolyama 11. számában, 1971. március 12-én.