Az abszurdumnál csak a realitás döbbenetesebb. Mert ami létrehozza, az az emberi mélyrétegekből feltört nem emberi megnyilvánulása: terrortámadás, gyilkosságsorozat, amely egy csapásra árnyékba borította München pompás fényeit, gyászkeretbe szorította az Olimpia egymásba fogódzó öt karikáját, és szinte halotti mécses fényévé zsugorította annak a lángnak a lobogását, amely épp a béke, a közeledés, a barátság szép gondolatát hivatott jelképezni.
A bevérezett jelek nemcsak az olimpiai faluban és a reptér betonján hagyták ott nyomukat, hanem a megdöbbent, felháborodott emberiség elkomorult arcán is.
Rekviem az olimpiai stadionban. Tizenegy izraeli sportoló fegyver oltotta életéért, a megcsúfolt olimpiai eszméért szállt a halotti ének a müncheni ég felé.
Ez a sokk ismét felrázta a földgömb népeit, mert ha feltámadás nincs is, de van a gyász komorságát áttörő néma fogadalom az elvakult terror ellen, és van a humanizmus egyetemes igenlése. Azon a vér áztatta éjszakán ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy az ilyen terrorral, amelynek nem hogy köze lenne az igazi felszabadítási harchoz, de annak mérhetetlenül sokat árt – szemben áll minden, ami emberi a földön.
A Fekete Szeptember véres tettének elítélésében, amelyben természetesen hazánk népe is osztozik – és ez a román olimpiai bizottság hivatalos közleményében fogalmazódott meg – egyek vagyunk. Amikor a gyász szomorúságával hajtjuk meg fejünket a müncheni áldozatok emléke előtt, merünk tovább hinni az emberi ráció győzelmében, az olimpiai eszmék mindent túlélő erejében és abban, hogy ez volt az utolsó rekviem egy olimpiai stadionban.
Megjelent A Hét 3. évfolyama 36. számában, 1972. szeptember 8-án.
