Ha jól összeszámolom az éveket, immár huszonhét esztendeje majdnem mindennapos élményem a nyomda, ott tanultam meg, hogy a betűkben „Zeng, zúg a végtelenség”, és ott tanultam meg azt is, hogy mi, betűvető emberek és a nyomda szorosan összetartozunk, ugyanannak a csapatnak vagyunk a tagjai, győzelemben és kudarcban egyaránt.
Múltkorjában azt írtam, hogy a nyomdászok az írók, újságírók, azaz a szerzők árnyékában, mindig a piedesztál mellett húzódnak meg. Pedig nem egyszer a helyük ott fönn van, a piedesztálon. Mert elvégre ők azok, akik ezt az egyetemes emberi jelképrendszert varázslatos módon kezelik, ők öntik végleges formába (ha egyáltalán van ilyen) az emberi gondolatot, tudást, talentumot. Nélkülük tehát kevesebbek lennénk. Sőt, nem lennénk azok, akik és amik vagyunk.
Mármint az emberiség.
Most ismét kollégaként ünnepeljük őket. De ezúttal nemcsak mi, hanem az egész ország a nyomdászok napjára emlékezett. És ahogy „a dal szüli énekesét”, épp olyan igaz az is, hogy kölcsönös ez az ünneplés, mint ahogy kölcsönös az egymásra hatás is. Ez a nemes, és sokszor apáról fiúra szálló foglalkozás, amely a legtöbbször az emberséghez méltó értelmet és a haladást szolgálta, a mi rendünkben vált igazán megbecsült, s tisztelettel övezett hivatássá. Mint ahogy az is igaz, hogy az illegalitás forgószelében éppúgy számíthatott rájuk a forradalmi munkásmozgalom, mint a felszabadulás utáni nagy osztályösszecsapások korszakában vagy most, a kiteljesülés művében.
Kár, hogy a nyomdász nem író, és így sohasem lesz megírva az, hogy ünnepe napján milyennek lát ő mi bennünket. Pedig az lenne az igazi.
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.