A költő számára a szem a lélek tükre. Az orvos számára – a test tükrévé válhat. Az írisz vizsgálata, az iridológia, ez az alig ismert orvosi tan valóban olyan kóros jelenségek felfedezését teszi lehetővé, amelyek látszólag semmi összefüggésben sem állanak a iátószervvel.
(A világszerte végzett megfigyelések ezrei tanúsítják azt a sejtelmes összefüggést, ami a szem és a szervezet többi része között fennáll, és amit eddig csak egy feltevés alapján tudtunk magyarázni, amely szerint az ideghálózat úgy kötődik – a szimpatikus rendszeren, idegközpontokon és a thalamus opticuson keresztül – a látóideghez, ahogy a számtalan vonal a telefonkábelhez.)
Az egész 1870-ben kezdődött, amikor a gyermek Péczely Ignác, miközben csapdában fogott baglyát gondozta, annak hatalmas pupillájában egy sötét vonalat fedezett fel, amely – úgy tűnt neki – a madár törött lábának felelt meg. Ahogy a madár gyógyult, úgy tűnt el a folt. Később a kis természetbúvár hasonló tünetet kísér figyelemmel egy sebzett róka szemében.
Évekkel azután, mint orvos, elmélyíti felfedezését és diagnosztikai módszert alakít ki belőle: megszületik az iridológia. Bár eredményeit – mint különben majdnem minden újítást a medicinában – kezdetben vitatták, Péczely doktor tanítványai nemzedékeken keresztül tökéletesítették az iridológiát.
A Science et Vie-ben olvassuk, hogy ma Franciaország egyik legnevesebb iridológusa Robert Lipowsky, aki Marseille-ben számos más orvossal együttműködve mintegy harminc éve végez kutatást. Több mint 30 ezer diagnózist alapozott az iridológiára, és azok 90 százalékát hagyományos módszerekkel – tehát klinikai, radiológiai, bioptikus és laboratóriumi tesztek segítségével – ellenőrizte. Lipowsky doktor maga tökéletesített egy olyan szerkezetet, mellyel színes felvételeket készít az írisz felszínéről – ezek mikroszkopikus vizsgálata lehetővé teszi a diagnózist.
Az orvosok számára szükségessé vált a szivárványhártya feltérképezése.
Helyrajzi módszerük: az íriszt az óralaphoz hasonlóan tizenkét övezetre osztották; mindegyik övezet a test valamelyik részének felel meg. így például a négy órának megfelelő sávban jelentkező folt a bal íriszben a bal kar bántalmát jelezné. De ez persze még nem elegendő ahhoz, hogy megfogalmazzuk a pontos diagnózist: a kar bántalmai széles határok között váltakozhatnak az egyszerű rándulástól a rákig, így a megfigyelést más diagnosztikai eljárásokkal is alá kell támasztani, valamint ismerni kell az orvosi kontextust, amibe mindez beletartozik.
A pupilla domborzata, formája, alapszíne, helyzete, szélének rajzolata, az írisz és az írisz széle lehetővé teszik az alany „terenumának“, hajlamainak felfedezését. Kicsi, sötét, tört borsszerű foltocskák például az iridológusok szerint a szervezetben lejátszódó rákos folyamatra utalhatnak. A foltocskák elhelyezkedéséből az íriszen még a folyamat keletkezésének helyére is következtetni lehet, ami megkönnyítheti a kór korai diagnózisát is; ez aztán a szerven végzett biopszia segítségével ellenőrizhető. Ugyancsak az iridológia fed fel bizonyos pszichikai hajlamokat, melyek kihatnak az egyén magatartására, egészségére.
Lipowsky doktor szerint különös fontossága van az iriszpigmentáció egyenletességének. A két szivárványhártya pigmentációbeli különbözősége a szervezet gyengeségére utal, míg a rendszertelen pigmentáció alkati zavarok jele. A depigmentáció általában a vitális energiának valamely kór vagy a szervek megbetegedése következtében létrejött csökkenésére utal.
Az írisz szerkezetéből is érdekes következtetéseket lehet levonni. Az egészséges írisz rádiuszai egyformák (hasonlatosak a biciklikerék küllőihez). Ha ezek a rádiuszok hullámosak, mint a haj, az íriszt „neurogénnek“ nevezzük. Ha kráterformájú hézagai vannak, ebben az iridológusok a szervezet gyengeségének jelét látják; ha az írisz „vakuoláris“, hézagos, pókhálóhoz hasonlatos, az súlyos hiányokat jelez.
A pupilla úgyszintén értékes indikátor lehet. Deformációja vagy rendszertelen domborzata mély zavarokat jelezhet. Az orr irányába decentrált pupilla keringési vagy légzési gyengeséget tükrözhet, ellenkező irányú megnyúlása pedig az izomszövetek jelentős ernyedését jelezheti.
Az iridológiai vizsgálat „választóvize“ a pupilla körötti korona. Azon feltalálható – többek között – a bélrendszer övezete (az írisz orr felőli része), a vastagbél felszálló és alászálló része (jobb, illetőleg bal írisz). A korona kinézete és színe a gyomorbél működésre utal, míg a perifériáján található jelek a vena porta rendszernek és a belső elválasztású mirigyeknek felelnek meg.
A szivárványhártyán levő számos jel kiértékelése nem is olyan egyszerű és az iridológusok nem tartják magukat csalhatatlannak, már csak azért sem, mert egyes hajlamok, amiket az írisz vizsgálata kimutat, nem jelentkeznek szükségszerűen klinikaílag is. Egyébként az esetek túlnyomó többségében a szakképzett iridológus diagnózisát klasszikus módszerek igazolják. Az iridológia, mint egyszerű, kevéssé költséges és viszonylag gyors módszer, az orvostudomány értékes segédeszközévé válhat éspedig azáltal, hogy lehetővé teszi az első, később klasszikus módszerekkel igazolható diagnózist.
Gyakorlói szerint az iridológia nemcsak hosszas tanulmányokat követel, de „tehetséget“ is a megfigyelésben és következtetések levonásában A diagnosztikai tévedések lehetségesek – vagy mert a következtetések helytelenek, vagy mert az írisz térképét más tényezők zavarták meg: ismételt sebészeti beavatkozások, vagy egyes gyógyszerek (antibiotikumok, kortikoszteroidok, vagy hormonális kezelések).
Az idegenkedés ellenére, amit egyes orvostestületek az iridológiával szemben tanúsítanak, az iridológusok azt állítják, hogy ezt a közvetlen. olcsó, ártalmatlan, könnyen ellenőrizhető megfigyelési lehetőséget jobban ki kellene aknázni, különösképpen az egyes betegségek korai felismerése és megelőzése érdekében.
Megjelent A Hét V. évfolyama 50. számában, 1974. december 13-án.
