2004 októbere, a Bukaresti Nemzeti Katonai Kör palotája (Palatul Cercului Militar Național) a Győzelem útján (Calea Victoriei).
Tizenöt éven át állandóan támadták, vádolták, kárhoztatták, sértegették, és hétről hétre kigúnyolták az Academia Cațavencu oldalain. És most, utolsó elnöki ciklusa végén, Ion Iliescu megjelenik egy eseményen, amelynek lényege épp a politikusok kifigurázása: az Academia Cațavencu bálján.
Senki sem hitte volna, hogy lesz mersze eljönni.
Több mint ezren gyűltek össze: politikusok, újságírók, írók, egyetemi tanárok, papok, sportolók, művészek, üzletemberek, a politikai klientúra tagjai, bírák, tetten nem ért bűnözők. Mindenki várta, hogyan fogják darabokra szedni az öreg bolsevikot. És nem is vártak hiába.
A terem harsány nevetése közepette szólítják színpadra Iliescut, és következik egy humorral átszőtt, mégis kegyetlen visszatekintés: kézről kézre jár a mikrofon, cipelik végig az öreget az életpályáján. A poénok maró gúnnyal átitatva. A közönség remekül szórakozik.
A buborékban: Beismerem, nem vagyok tökéletes. Nálam külömbek
Neagu Djuvara – 100 év, Constantin Bălăceanu-Stolnici – 100, Mihai Șora – 106.
De gyorsítok mögöttük én is, remélem, megelőzöm öket a célegyenes előtt…
Aztán, amikor őt szólítják mikrofonhoz, Ion Iliescu a következő beszédet mondja:
Hölgyeim és uraim,
Kedves barátaim és nem-barátaim,
végül pedig: „măi dragă Cațavencule!”
Tizenhárom évvel ezelőtt ígéretet tettem az Academia Cațavencu-nak: amíg én vagyok az elnök, a fiúkhoz senki sem nyúl.
Sajnálattal hallottam, hogy az első elnöki mandátumom után alaposan visszaesett az olvasottságuk, így hát, hogy betartsam az ígéretem, a legtöbb, amit tehettem: megint megnyertem a választásokat.
Azért jöttem el ma este erre a jubileumi rendezvényre, mert – ha úgy vesszük – ez az évforduló engem is érint. Az Academia Cațavencu tizenöt évét ünnepli – és ebből tizenöt évet rám támaszkodva tett meg. Majdnem három ötéves terven át voltam a lap társa, inspirációs forrása, címlapja, és – ahogy azt nyilvánosan is kijelentettem – elnöki ciklusaim alatt az egyetlen igazi védelmezője.
Természetesen a sajtó szerepe a demokratikus egyensúly megtartásában pótolhatatlan, és be kell vallanom: a politikusok sokkal tartoznak az újságíróknak. Néha magam is elgondolkodom: mi lett volna belőlem nélkülük? De aztán, ha az Academia Cațavencu címlapjait nézem, újra csak azt kérdezem: ők vajon mihez kezdtek volna nélkülem?
Ezért – Kennedy szavait parafrazálva – ne azt kérdezzétek, mit tettetek ti értem, hanem inkább azt, mit tettem én értetek! És apropó Kennedy – tudjátok, máig nem derült ki, ki lőtte le…
A világ összes akadémiája közül ti emlegettetek a legtöbbet. Egy régi és szenvedélyes nézetkülönbség köt össze bennünket – de ugyanakkor, azt mondanám, kölcsönös tisztelet is. Annyit feszítettétek a húrt, hogy végül ti lettetek az én érzékeny húrjaim.
Kedves Cațavencu-tagok, e nemes érzések magasából tekintek le rátok, tizenöt évnyi titkos szimpátiával!
Ahogy a beszéd elején mondtam: megígértem, hogy amíg én vagyok az elnök, senki nem nyúlhat az Academia Cațavencu-hoz.
De vigyázzatok: már csak egy kis bő hónap van hátra!
A mai ünnep alkalmából férfiasan kívánok nektek még sok-sok lapszámot! És, ahogy a lap egyik híres szereplője mondta: „Maradjatok lehorgonyozva a tények szinergiájában, mert a módszerhez való visszatérés nem mindig kerüli el a konkrétumok kanyarulatait.”
Kétségtelen: ezért a teljesítményért – hogy ennyi éven át hatalmon maradtatok (még ha csak az állam negyedik hatalmaként is) – megérdemelnétek valamilyen kitüntetést.
Én azonban nem kitüntetést hoztam nektek – inkább elnöki parancsot adok: Folytassátok… humorral!
Ma, kilencvenöt évesen, Ion Iliescu a kórházi ágyán fekszik, oxigénmaszkkal az arcán, körülvéve betegségtől, öregségtől, emlékektől – és talán bűntudattól is.
Olyan elnök volt, amilyen a kora volt – egy kisszabású nép méltó vezetője. Az események menetét olyan éleslátással értette meg, amelyről mi többnyire lemaradtunk.
És ha most mindent félreteszünk, ami érdem, és csak a hibáit őrizzük meg – egy valami biztos: az értelem és a humor nem tartoztak azok közé.
Forrás: Caţavencii
A szerkesztő megjegyzése
A szatirikus hetilap júliusi első számában megjelent cikk szerzője Doru Buşcu főszerkesztő.
Ion Iliescu elnök minden beszédét ő maga írta.
