Ezekben a napokban, amikor újra a fiatalok kerülnek a városkép előterébe, akaratlanul is a városra gondolok, a városra, amely először közel kétezer éve nyerte a municípium rangot. És mert város volt, nyilván iskolája is kellett hogy legyen. Mint ahogy ezer év múlva Kolozsmonostoron a bencések kolostorában is nyilván tanították a latin igéket. Már a nagy tatárjárás előtt.
Az ige szelleme változott – nyelve maradt. A latin. A jellege változott – iparváros város lett, de a szeptemberi főtér járókelője az iskolavárost érzékeli.
Hiszen csak főiskolásból húszezre van Kolozsvárnak. A város minden tizedik polgára egyetemista. És mind az elsüllyedt múlt romjain lépked. Elhalad egy csúcsíves gázház előtt, amelyben Mátyás, az igazságos született – a hagyomány úgy tudja, hogy ott vitték Mátyást legelőször is az oskolába. Legalábbis így tudta Heltai uram, aki ebben a városban annyit tett iskola- és könyvügyben, mint kevesen. Nyomdája ott állt a Mátyás-ház közelében, az iskola pedig, amelynek gondját viselte, pár lépéssel tovább, egy másik óvári gótikus épületben.
A diák nem kerülheti meg az egykori Farkas utcát – az iskolák utcáját. Ott, a mai egyetem helyén Báthori István lengyel király alapítja meg ennek a tájnak az első egyetemét – idestova négyszáz éve.
Van egy művelődéstörténeti pillanat, amikor itt Pázmány és tanulótársai előtt olasz humanizmuson felnőtt tanárok védik a régi igét, túl, az óvárban pedig ugyancsak az olasz humanizmuson felnőtt írástudók hirdetik az új értelmet. Az utca végén Apáczai alapított iskolát akkor, amikor kiüldözték, s Fehérvárról hűséges diákjaival Kolozsvárra szorult. Desumma scholarum necessitate – aziskolák nagy szükségéről írt, s mert így is érzett, életét égette el érte. Egykori tanárok és diákok árnyai lopakodnak az új évet kezdő diákok közé. Gheorghe Lazaré, aki itt készült népe tanítómesterévé válni, Piuariu Molnar tanár úré, aki medicinára tanított, az amerikai utazó Bölöni Farkas Sándoré, aki nem középiskolás fokon tanította a legfontosabb tantárgyat – a demokráciát, és Avram Jancué, aki, ha kellett, fegyverrel is harcolt ezért az eszméért, Jósika, az első regényíró, Brassai tanár úr – az utolsó polihisztor, Gheorghe Șincai, a krónikás és Gheorghe Bariț, a népbarát politikus, a Gazeta Transilvaniei jeles alapítója, szerkesztője – mind itt vannak, lélekben itt lennének ezen az évmegnyitón.
A Farkas utca végén, ismét csúcsíves épület előtt egy középkori szobor emlékeztet a város egykori híres fiaira: Miklós festő gyermekeire, Mártonra és Györgyre. Hogy jártak-e iskolába, az kétséges – lehet, hogy csak a céh oskoláját tanulták ki. De hihetőleg azért sikerült európai rangú művészetet művelniük – a Szent-György szobor a bizonyság rá –, mert tanulmányaikat tovább folytatták. Olaszhonban, a Szajna mentén és talán talán Flandriában. Hogy tovább tanultak, abban mégis az itteni indításé lehetett az érdem. Mert a jó iskolát lehet folytatni – a rosszat soha. Ahol tényleg van hagyomány – ott nehéz számba venni. Ott a legnagyobbak kiemelése után a tanulságok levonása marad a feladat. De tanulságból is nagyon sok adódik. Maradjunk hát az európai művészet nagy szobrászainál, Mártonnál és Györgynél, kívánva a városnak olyan iskolát, amely továbbvezet, nem zárul be kicsengetéskor, hanem szelíden tereli át diákjait magasabb osztályokba — az emberi kultúra nagy tárháza felé.
Megjelent A Hét V. évfolyama 37. számában, 1974. szeptember 13-án.
