Modern korunk fokozódó információáramlatával, gyorsuló tempójával egyre inkább igénybe veszi az embert, mind nagyobb szellemi és általában lelki megterhelést jelent számára. Ezzel magyarázható a pszichés (lelki-, elme-) megbetegedések minden eddigit meghaladó szaporodása. Így például a szkizofrénia, a „tudathasadás“ mai előfordulási gyakorisága 8 ezrelék, de egyes amerikai távlati statisztikai adatokra épülő becslések szerint ez az arány az ezredforduló körül 2 százalékra fog emelkedni.
Az emberek többsége borzongással emlegeti az elmegyógyintézetet mint olyan helyet, ahol bármi megtörténhet, ahol tehát minden bizonytalan, csak egy bizonyos: onnan nincs visszaút. Az elmebetegek a közhiedelem szerint gyógyíthatatlanok, mert még betegségük okát sem ismerik. Ha valakinek lába törik s gipszcsizmát visel, vagy vakbelével műtik, ismerősei úgy tekintenek rá, mintha valamilyen hőstettet vitt volna végbe. Ezzel szemben ha elmebeteggé válik, családja ezt a végsőkig titkolja, majd – az esetek nagy részében – a harmadik-negyedik visszaesés után igyekeznek megszabadulni tőle, s végleg otthagyják valamelyik elmegyógyintézetben. Számos testi bántalom szintén idült befolyású, többszörös visszaeséssel vagy kiújulással jár, ennek ellenére hozzátartozói nem tagadják meg a beteget, hanem – kevés kivételtől eltekintve – a végsőkig kitartanak mellette.
Mivel magyarázható ez a különbség a testi és a pszichés betegekkel szembeni magatartásban? Míg az előzők megismerésével és kezelésével, több-kevesebb eredménnyel már a történelem előtti időkben próbálkoztak, s így ezek kutatásának racionális magva az orvostudomány fejlődésével egyre jobban kikristályosodott, az elmegyógyászatban a múlt század végéig csak homályos szocio-foglalkoztatási, környezeti és pszichoterápiás empíriákig jutottak el.
Ekkor jelenik meg Sigmund Freud, aki századunk első évtizedeiben új koncepcióban közelíti meg a lelki történéseket és mélylélektani alapokra helyezett pszichoterápiát dolgoz ki (pszichoterápián értendő minden olyan gyógymód, amelynek során a betegre tudata révén, kiváltképp a második jelrendszer útján hatunk).
Az első aktív elmegyógyászati kezelési módszert azonban csak századunk második évtizedének végén vezeti be Wagner von Jauregg. Nobel-díjjal jutalmazott felfedezésével, a paralysis generalisata progressiva láz kezelésével dőlt meg az elmebetegségek kezelhetetlenségének dogmája. Míg addig az emberiség csupán passzívan követhette az elmekór lefolyását, esetleg börtön-, majd „sárgaházbeli“ kiközösítéssel védekezve a betegek kiszámíthatatlan társadalomellenes cselekedetei ellen, most lehetővé vált bizonyos pszichés betegségcsoportok gyógyítása, illetve a kór előre haladtának megállítása.
Ezután rohamosan fedezték fel az egyre hatásosabb gyógymódokat (pentazol-, inzulin-, elektrosokk), melyek révén mind több beteg vált kezelhetővé intézeti keretek között. A következő minőségi ugrást a pszichofarmakonok (elmeműködéseket befolyásoló gyógyszerek) megjelenése (1952), majd széles körű elterjedése jelentette: lehetővé vált a betegek intézeten kívüli, eredeti társadalmi környezetükben történő kezelése. Két évtized alatt több ezer vegyületet állítottak elő (s számuk ma még gyorsabban nő), melyekkel egyes kóros lelki tüneteket (nyugtalanság, hallucinálás, szorongás, félelem, lehangoltság, inaktivitás stb.) ma már célzottan tudunk befolyásolni, sőt segítségükkel ezek biokémiai alapjait is kezdjük tisztázni.
Ebben az új szakaszban azonban a kezelés új tényezője jelent meg: a beteg hozzátartozója. A betegnek kibocsátása után még hosszú ideig, hónapokig, évekig kell folytatnia a gyógyszeres kezelést, ellenőrzésekre kell járnia, követnie kell bizonyos életmódbeli utasításokat. Pár hétig ezeket többnyire be is tartja, majd – akár mert beleun, akár mert gyógyítottnak hiszi magát, esetleg mert nem kap átmenetileg gyógyszert – félbeszakítja a kezelést, amitől elkerülhetetlenül bekövetkezik a visszaesés.
A hozzátartozóra, a beteg rokonára, szomszédjára, munkatársára tehát az áttételi szíj szerepe hárul: ügyelnie kell, hogy a beteg betartsa az orvos utasításait, és értesítenie kell az orvost a beteg helyzetében bekövetkezett bármely változásról. A beteg–orvos–hozzátartozó együttesben nincs tehát mellékszereplő. A laikusok ma éppen ennek a fontos szerepnek nincsenek még tudatában, s ezért oly gyakoriak a visszaesések. Ezen pedig talán nem is csodálkozhatunk, hiszen egy aranydiplomás orvost, amikor végzett, még nem érinthetett az „új idők szele“, ha tehát azóta nem frissítette fel elmegyógyászati ismereteit, könnyen megeshet, hogy múlt századi, illetve, ami ezzel egyértelmű: középkori nézeteket vall az elmebetegek gyógyíthatóságáról. Ám egy akár húsz éve végzett orvos sincs sokkal jobb helyzetben – ismételten feltételezve, ha nem követte figyelemmel a szakma haladását –, teljes meggyőződéssel állíthatja az elmebetegek szigorú intézetben tartásának szükségességét.
Igen fontos feladatunk, hogy tudatosítsuk a hozzátartozók felelősségét, akiken a gyógyulás folyamatának állandósulása érdekében igen sok múlik.
Megjelent A Hét III. évfolyama 17. számában, 1972. április 28-án.
