Jonathan Swift korának egyik kiváló polihisztora volt. Mint Newton kortársa, műveit anyanyelvén olvasta, mint lelkész, a klasszikus nyelveknek volt ismerője, külföldi tudósok írásait latinul olvasta. Főművét, a Gulliver utazásait 1726-ban, ötvenkilenc éves korában írta. A könyv harmadik részének a címe: Utazás Laputába. Ennek a harmadik fejezetében olvashatjuk a következő sorokat, amelyekben Swift a laputai tudósok fejlett csillagászati ismereteit írja le:
„… Messzelátóik sokkal kitűnőbbek a mieinknél. Legnagyobb messzelátójuk ugyan nem haladja túl a három lábat (0,91 métert), de mégis sokkal jobban nagyít, mint nálunk a százlábas, és a csillagokat sokkal tisztábban mutatja. Ezt az előnyt kihasználva, felfedezéseikben sokkal tovább jutottak, mint a mi európai csillagászaink, mert tízezer állócsillagot könyveltek el, míg a mieink legfeljebb harmadrész ennyiről tudnak. Hasonlóképpen felfedeztek két kisebb bolygót a Mars körül, ezek közül a belső háromszor olyan távol van, mint a (bolygó) saját átmérője, a külső pedig ötször olyan távolban, az előbbi tíz óra alatt fordul meg (a bolygó körül) a térben, a másik pedig huszonegy és fél óra alatt, úgy, hogy forgási periódusai hányadosainak négyzete majdnem egészen pontosan arányos a távolságok köbeivel a Mars középpontjától, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ugyanaz a gravitációs törvény szabályozza őket, mint a többi égitestet.“
A laputák 0,91 méteres távcsövének nagyítása 90 centiméteres fókusztávolságú tárgylencse és 1 centiméteres fókusztávolságú szemlencse mellett legfeljebb 90-szeres lehetett. Abból a körülményből hogy a csillagok a távcsövükben sokkal tisztábban látszanak, arra lehet következtetni, hogy a laputai távcsövek tárgylencséjének átmérője elég nagy lehetett. Ha viszont ilyen távcsővel fedezték fel a (20 magnitúdós) Mars-holdakat, akkor nem tízezer, hanem egymilliárdnál is több állócsillagot kellett volna nyilvántartaniuk. Swift nagyon alábecsülte az európai csillagászok tudását. Szerinte háromezernél nem sokkal több állócsillagot ismernek, ennyit szabad szemmel is látni lehet.
De az idézett részben nem ez a „melléfogás“ a legérdekesebb. Hanem az, hogy a Mars holdjait első ízben 1877-ben pillantotta meg Asaph Hall fiatal amerikai amatőr csillagász, a Washingtoni Tengerészeti Obszervatórium nagy távcsövével. Az elnevezés mindig a felfedező joga: minthogy a Mars bolygó görög nevét Arésztől, a mitológiai hadistentől nyerte, Asaph Hall Arésznek – az Iliászban is szereplő – két harci ménjéről Phobosnak (Borzalom) és Deimosnak (Rémület) nevezte el a két holdat. (A harcba induló Arész a következőképpen rendelkezik: „Szólt és Rémületet s Rianást rendelte, befogni / méneit; ő maga meg sugaras fegyverzetet öltött.“ (Homérosz: Iliász, XV. ének 119–120. sor. Devecseri Gábor fordítása)
Mindezek előrebocsátása után izgalmas a kérdés: hogyan írhatott Swift 1726-ban a Mars két holdjáról? Azt is meg kell említeni, hogy ebben a században még csak nem is ő volt az egyedüli: Voltaire, a francia felvilágosodás legnagyobb hatású gondolkodója 1750-ben megjelent Filozófiai levelek című művében szintén ír a Mars két holdjáról.
Az esetet nem tekinthetjük a véletlen játékának. Feltétlenül kellett léteznie valamiféle közös forrásmunkának, amelyből ismereteiket merítették. Valóban: ilyen forrásmunka ebben a korban kettő is akadt!
Galilei 1610. január 10-én saját készítésű távcsövével felfedezte a Jupiter körül keringő négy legfényesebb holdat. Felfedezését márciusban közölte a tudományos világgal. Április 10-én Kepler Galileinek a következőket írja: „… jó volna, ha lenne egy olyan távcsövem, amellyel felfedezném – a világűrben lévő arányosság véleményem szerint ezt követeli – a Mars két holdját és a Saturnus hat vagy nyolc holdját…“ Kepler ugyanis hitt a világegyetem számharmóniájában, és számításait arra alapozta, hogy a Naptól egyre távolabb keringő bolygók holdjainak száma mértani haladvány szerint nő, s minthogy a Földnek egy, a Jupiternek négy holdját ismerték ebben az időben, a két bolygó között keringő Marsra a feltételezett mértani haladvány szerint két hold jutott. Ugyanezen az alapon a Saturnusnak nyolc holddal kell rendelkeznie.
Swift, akit érdekelt a csillagászat és értett is hozzá (a Gulliverből idézett részben például felismerjük Keplernek a bolygók mozgására vonatkozó harmadik törvényét), később tudomást szerzett arról, hogy a párizsi csillagvizsgáló-intézetben 1655-ben felfedezték az első Saturnus-holdat, majd 1671–1684 között újabb négyet, ami Swift szemében Kepler feltevését igazolta. Valószínű, hogy Voltaire figyelmét sem kerülte el Kepler levele.
1686-ban jelent meg a másik érdekes forrásmunka, B. Fontenelle Beszélgetések a világok sokaságáról című, szellemében is Giordano Bruno-i ihletésű műve. A szerző tudományos igénnyel tárgyalja mondanivalóját. Könyvében ír a Mars-holdakról is. Elgondolása szerint a Nap a körülötte keringő bolygókat egyenlő mértékben látja el energiával. Közvetlenül a Nap közelében keringő Merkúrnak és Venusnak nincsenek holdjai, ezzel szemben sok sugárzó energiát kapnak a Naptól. A távolabbi bolygók számára csökken a sugárzó energia mennyisége, ám – a szerző szerint – ezt a hiányt a természet a bolygók körül keringő holdak számának növelésével pótolja. Minél távolabb van a bolygó a Naptól, annál több hold kering körülötte. Ilyen gondolatmenet alapján jutott Fontenelle arra a következtetésre, hogy a Mars körül is keringenek holdak.
Könyvének megjelenésekor már öt Saturnus-holdat ismertek. Ezt a könyvet is olvashatta mind Swift, mind Voltaire. Annak ellenére, hogy sem Kepler, sem Fontenelle feltevésének nem volt tudományos alapja, 1877-ben „igazolódott“ a két Mars-hold létezése. (Ez érdekes okfejtésekre adhat alkalmat a hipotézisek természetét és sorsát illetően.)
Swift könyvében – százötven évvel a Mars-holdak tényleges felfedezése előtt – tovább ment. Megadta a holdak távolságát és keringési idejét is. Előbbit, szellemesen, a bolygó átmérőjében fejezte ki. (A távolság arányánál az ismeretlen átmérő kiesik.) Úgy gondolta, hogy egy-két átmérő távolságban keringő hold még túl közel van a bolygóhoz, ezért az első bolygó távolságát háromszoros átmérőnek vette. A másodikat pedig, hogy ne legyen túl közel az elsőhöz, ötszörös átmérő távolságban jelölte meg.
Ha most az első hold keringési idejét kereken tíz órában jelölte meg, akkor – Kepler említett törvényét alkalmazva – a második hold keringési idejét úgy számította ki, hogy a keringési idők négyzeteinek aránya szintén 0,216 legyen, így kapott Swift a második hold keringési idejére 21,5 órát.
Hasonlítsuk össze most Swift adatait a ténylegesen mért csillagászati adatokkal:
Távolságok (Mars-átmérőben)
A valóságban Phobos 1,38; Deimos 3,47
Swiftnél Phobos 3; Deimos 5
Keringési idő (órákban)
A valóságban 7,66 és 30,35
Swiftnél 10 és 21,5
Ezek után még nagyobb elismeréssel fordulhatunk a zseniális író felé, aki lelkiismeretes utánajárás eredményeként, tudományos igényességgel szerepeltette művében – felfedezésük előtt másfél évszázaddal – a Mars-holdakat, ráadásul úgy, hogy az általa megadott adatok is eléggé jól megközelítik a ma ismert csillagászati adatokat. Bizonyítéka lenne ez annak, hogy a tudomány nem teljességgel megközelíthetetlen a művészi intuíció számára?
Megjelent A Hét VI. évfolyama 8. számában, 1975. február 21-én.