Tizenöt év óta keringenek a Föld körül mesterséges holdak, amiket legalább háromszor annyi alkatrész követ pályájukon (több mesterséges hold keringése közben száz meg száz darabra robbant szét). A radarkutatás tökéletesítése folytán a legkisebb repeszdarab pályája is pontosan bemérhető és követhető. Az űrben tehát „egy gombostű sem veszhet el”.
A földön mégis eltűnt egy mesterséges hold. Hogyan? Először is ismerjük meg eltűnésének előzményeit.
1961. december 12-én az Egyesült Államok furcsa kísérletsorozatot kezdett el. Ekkor helyezték Föld körüli (majdnem kör alakú) pályára az 5 kilogramm tömegű OSCAR nevű miniholdat, amelynek rádióberendezését teljes egészében rádióamatőrök készítették; innen származik angol elnevezése is: Orbiting Satellite Carrying Amateur Radio (Amatőr rádióberendezést hordozó mesterséges hold). A mesterséges holdak pályára helyezése igen költséges feladat, a szóban forgó minihold felbocsátása mégis szinte semmibe sem került, ugyanis egy másik mesterséges hold pályára helyezésének mellékes eredménye volt. Másfél óra alatt kerülte meg a Földet. Hívójele HI volt, és a rádióamatőrök által használt 144-146 MHz-es hullámsávban működött húsz napig. Ennek az első kísérletnek voltaképpen csak az volt a célja, hogy a holdacska berendezéseinek működését az űrben kipróbálhassák.
Az OSCAR–2-t 1962. június 2-án indították az elsőhöz hasonlóan – hordozórakéta megtakarításával – a Vanaenbergi rakétatámaszpontról. Pályasíkja az egyenlítő síkjával 74,26 fokos szöget zárt be, ami lehetővé tette, hogy a Föld összes lakott területéről nyomon kövessék. A cél most az volt, hogy az amatőr rádióállomások adatokat szerezzenek a rádióhullámoknak az ionoszférában való terjedéséről.
A két első kísérlet tisztázta a világűri viszonyokat, a holdacskák műszerei kielégítően működtek, s az amatőröknek minden nehézség nélkül sikerült kapcsolatba lépni velük. Megfigyelőhálózatuk az egész világra kiterjedt.
Az OSCAR–3 berendezésein az előző tapasztalatok alapján lényeges újításokat eszközöltek. Ezer kilométer magasságban helyezték földkörüli pályára, ami által növelték a megfigyeléseinek maximális távolságát. Az aktív hírközlő mesterséges hold távmérő rendszere közölte a földi amatőr állomásokkal belső hőmérsékletét és a villamos berendezéseit tápláló telepek feszültségét. A kísérlet fő célja immár az aktív hírátvitel volt. Ezért a holdacskába ismétlőállomást építettek, mely az amatőrsáv alsó szélén (145,1 MHz) rásugárzott adást vette, és felerősítve sugározta vissza a Földre a sáv felső szélén (141,9 MHz). Az OSCAR–3 követésében a rádióamatőrök tízezrei vettek részt.
Az OSCAR–4 indítása technikai okokból sikertelen volt, az OSCAR–5 már ismét sikeresen teljesítette feladatát.
Az 1972. október 16-án felbocsátott OSCAR–6 1450 kilométer magasságban jelenleg is kering a Föld körül, és lehetővé teszi a rádióamatőrök népes táborában a távoli összeköttetést.
Most következik azonban az, ami az OSCAR-ok pályafutásában a legfurcsább. Ugyanis míg a fellövés után nem volt sok baj velük, addig a Földön…
Röviden a következő dolog történt.
A svédországi Göteborgban távközlési kiállítás nyílt, amelyre az érdekelt országok elküldték az általuk addig felbocsátott távközlési mesterséges holdak makettjeit. Az Egyesült Államok azonban az OSCAR-sorozatból egy „valódi”, felbocsátásra alkalmas, működő példányt küldött. A futball-labda nagyságú holdacska nyomban Washingtonból való megérkezése után azzal tűnt fel, hogy nyomtalanul eltűnt!
Úgy látszik, az ipari kémkedés már a mesterséges holdakra is kiterjedt. Az évtizedes fejlesztési program által tökéletesített holdacska berendezése nyilván nem érdektelen. Vagy egy űrkutatásban és rádiótechnikában laikus, de annál szenvedélyesebb „gyűjtő” lenne a tettes? Az eset mindenképpen szimbolikus: míg a tudomány az egekbe tör, itt a Földön, az emberekben ugyancsak van még változtatni, javítanivaló.
Megjelent a Hét III. évfolyama 50. számában, 1972. december 15-én.
