Tizenhét évvel ezelőtt kezdte meg keringését a Föld körül a világ első mesterséges holdja. Ez a világszerte óriási visszhangot keltett szovjet siker nagy lépéssel lendítette előre mindkét űrhatalom asztronautikai terveit.
Itt is, ott is megkezdődött az űrhajósok toborzása. Az űrkutatás a Szovjetunióban a Szovjet Tudományos Akadémia hatáskörébe tartozik. (A szovjet űrhajósok felkészítésével foglalkozott A Hét ez évi első száma.)
Az Egyesült Államokban mindenekelőtt nyilvánosságra hozták a toborzási feltételeket és az ezer jelentkező közül kiválasztott hét legjobb űrhajós-jelöltet az 1959. április 9-én Washingtonban tartott nemzetközi sajtóértekezleten bemutatták a rádió és televízió közönségének.
A repüléssel, beleértve az űrrepülést is, az Egyesült Államokban polgári szerv foglalkozik, a Nemzeti Űrhajózási és Űrkutatási Hivatal (National Aeronautics and Space Administration, rövidítve: NASA). Feladatainak ellátására számos kutatóintézettel és kísérleti központtal rendelkezik. Az anyagi alapot az évi költségvetés keretében a Kongresszus szavazza meg számára.
A NASA által készített űrkutatási és űrhajózási terv első konkrét eredménye az első amerikai mesterséges hold, az Explorer–1 felbocsátása volt (1958. február 1-én). Ugyanebben az évben űrhajósjelöltek számára a NASA országos pályázatot hirdetett. A hirdetmény felsorolja a pályázat minden követelményét, amelyek közül a leglényegesebbek a következők: A jelöltek testmagassága 170-182 centiméter lehet. E feltételnek az a magyarázata, hogy a pályázat kiírásakor már elkészültek a tervezett űrhajók, amelyeknek belső magassága 220 centiméter volt. Az űrruha és az űrsisak 10 centiméterrel növeli a jelölt magasságát.
A jelöltek testsúlyánál még szűkebb a határ: 83-84 kilogramm. Minden pályázótól kitűnő repülői oklevelet követeltek. Megkívánták, hogy mérnöki ismeretekkel is rendelkezzenek. Csak kifogástalan egészségi állapotúak jöhetnek számításba. Mindezeken kívül a jelöltek legyenek: értelmesek, bátrak, hidegvérűek. E rendkívül szigorú feltételeknek csak a berepülő pilóták legjobbjai felelhetnek meg.
A pályázatra benevezett mintegy ezer jelentkező közül – a beküldött igazolványok alapján – csak 580 rendelkezett az előírt feltételekkel.
Ezután a NASA beszerzett a vállalatok vezetőitől, illetőleg a repülőinstruktoroktól a pályázókra vonatkozó minden szükséges felvilágosítást. Eredmény: az űrhajósjelöltek száma 110-re csökkent.
A további szakértői vizsgálatok után megmaradt 69 űrhajósjelöltet Washingtonba hívták, ahol a NASA által orvosokból, pszichológusokból, politikusokból és katonákból szervezett bizottság elé állították.
A kihallgatás előtt minden jelölttel részletesen ismertették az űrhajózás veszedelmeit, nehézségeit és az ezzel a hivatással együtt járó áldozatokat. Erre harmincheten lemondtak a jelentkezésről és hazautaztak.
A megmaradt harminckét űrhajósjelölt kihallgatás után alávetette magát a további vizsgálatoknak és rendkívül szigorú próbáknak.
Vízzel telt medencében állapították meg, hol van a jelöltek testén még eltávolítható zsírréteg. Erős igénybevétel után tizennyolcféle különböző elektroenkefalográfiai és elektrokardiogramos vizsgálat következett. Egy kilométeres futás után fél méteren hirtelen meg kellett állni. Kerék nélküli kerékpárt hajtattak velük sokáig, majd hirtelen rögzítették a pedált. Centrifugális gépekben addig forgatták a jelölteket, amíg a fellépő röpítő erő el nem érte a súlyerő 15–20-szorosát. Ekkor a gépet egyetlen fordulat alatt megállították. (Ezek a vizsgálatok hasonló módon folytak le a szovjet űrhajósjelöltek kiválasztásánál is.)
A vizsgálatok legnehezebb szakasza csak ezután következett.
Két órára űrruhában 60 Celsius-fok hőmérsékletű kamrába zárták őket, ahonnan közvetlenül jeges szobába kerültek tíz percre. (Gagarin naplójában beszámol arról, hogy a kiválasztási vizsgálatoknál hőkamrás próbák is szerepeltek. Megjegyzi, hogy e vizsgálatok során nem mentek el a végső határig.)
Ezután következett a szimulátor: a környezettől teljesen elszigetelt, ablak nélküli kis szoba, 22 kilométeres magasságnak megfelelő ritka légkörrel. A szobában mindössze egy ágy és egy szék van. Teljes sötétségben egy-két napig kellett a szimulátorban tartózkodni, természetesen egyedül. Utasítás szerint a jelöltek ez alatt nem csinálhattak semmit. Elfáradás esetén csak a széken volt szabad aludni. (Hasonló vizsgálatokon a szovjet űrhajósjelöltek is átestek.) Egyöntetű vélemények szerint ezek az edzések még a centrifugánál is jobban igénybe vették őket. Néhányan nem is jutottak tovább. A pszichológiai vizsgálatokat azzal kezdték, hogy egy csepp tintát papírra ejtve, a keletkezett foltot kellett fantáziájuk szerint értelmezni.
Egy dobozban elektronikus készülék volt a legapróbb részekig szétszedve. A készüléket fél óra alatt működőképes állapotba kellett hozni. A továbbiakban hatszáz kérdésre kellett válaszolni.
A kísérletek befejezésekor tizennégy pályázó lemaradt, tizennyolc jelölt pedig a NASA hivatalos űrhajósjelöltje lett. Közülük választották ki 1959-ben azt a hét űrhajóst, akik először fognak repülni a kozmoszban. (Ugyanebben az évben kezdték meg a Szovjetunióban is az űrhajósjelöltek kiválasztását azok közül, akik írásban erre önként jelentkeztek. Mint érdekességet lehet megemlíteni, hogy az első hat szovjet űrhajós átlagos életkora huszonhat év, ezzel szemben az első hét amerikai űrhajósé harmincnégy év volt.)
Az amerikai űrhajósok parancsnoka Donald K. Slayton lett. Társai szerint is ő rendelkezett a legalaposabb felkészültséggel és a legnagyobb hidegvérrel. A NASA őt szemelte ki a Föld első (amerikai) körülrepülésére. Azonban a légierő orvosai egy héttel az indulás előtt közölték vele, hogy nem indulhat, mert szíve nem tökéletes: ismeretlen eredetű szívpitvarremegése van, a hirtelen gyorsulás agyvérszegénységet idézhet elő. (Szinte hihetetlen, hogy ilyen alapos orvosi vizsgálat után ez csak a legvégén derült ki.)
Slayton szakfeladata az Atlas hordozórakéta tökéletesítése. Tizenöt évet töltött rendkívül felelősségteljes beosztásban. Társainak űrrepülése során a földi irányítóközpontban dolgozott. A közben végzett állandó orvosi ellenőrzés végül is bebizonyította, hogy alkalmas az űrrepülésre. A szovjet–amerikai űregyezmény alapján 1975 júliusára tervezett Szojuz–Apollo közös űrrepülés első amerikai csoportjának tagjaként fog repülni az űrben T. Stafford parancsnokkal és V. Brand űrkabin-pilótával. D. Slayton az űrhajókat összekapcsoló úgynevezett dokkoló egység pilótája lesz.
Az első amerikai űrugrást Allan B. Shepard végezte 1961. május 5-én. Redstone hordozórakéta 185 km magasságig repítette fel – ballisztikus pályán – a Merkury-fülkét, mely 15 perces repülés után ejtőernyővel az Atlanti-óceán kijelölt térségében szállt le. Személyesen kérte meg Kennedy elnököt, hogy még egyszer repülhessen. Kívánsága teljesült. Az 1971. január 31-én indult Apollo–14 parancsnoka lett, és Mitchell űrhajóssal együtt végrehajtotta a harmadik amerikai holdraszállást. Különleges feladatköre volt a földi megfigyelő állomások megszervezése, az űrhajókövetés végrehajtása és az esetleges űrmentés kidolgozása.
Virgil A. Grissom 1961. július 21-én hasonló körülmények között megismételte Shepard repülését. Minden a legnagyobb rendben zajlott le. A Merkury-fülke már a tengeren ringott. A mentő helikopter pontosan föléje érkezett. Grissom rádión engedélyt kért, hogy a műszerek állását még feljegyezze. Ekkor – valószínűleg véletlenül – hozzáért az ajtót kirobbantó szerkezet gombjához, a szerkezet azonnal működésbe lépett, és a nyíláson betódult a víz. Grissom hirtelen lekapta sisakját, és kiúszott a fülkéből, ami azonnal elsüllyedt. Az űrhajóst is csak nagyon nehezen lehetett kimenteni a tengerből, mert a sisak nélküli űrruha hamarosan megtelt vízzel. Később az űrsisakot sikerült kihalászni a tengerből. Űrhajóstársai baráti körben peches asztronautának nevezték Grissomot. Egy alkalommal Gordon Cooperrel együtt egy T33-as sugárhajtású gépet próbált ki. A gép a levegőben kigyulladt, és lezuhant. A szerencsétlenséget mindketten karcolás nélkül úszták meg.
1965. március 23-án Grissom a Gemini–3 parancsnokaként hajtotta végre az első amerikai páros repülést, miközben háromszor kerülte meg a Földet. 1967. január 27-én próbagyakorlatot tartottak a háromszemélyes Apollo-kabinban, melynek startját február 21-re tűzték ki. A kabinban a gyakorlat alatt keletkezett rövidzárlat tüzet okozott, amelynek hatását a tiszta oxigén légkör csak fokozta. Az ajtót nem sikerült kinyitni. Grissom harmadmagával szénné égett. Az űrhajó önműködő és kézi irányítású orientációs berendezésének szakértője volt.
John Glenn 1962. február 20-án háromszor megkerülte a Földet. M. Carpenter május 24-én ugyanezt megismételte. W. Schirra október 3-án hatszor keringett a Föld körül. 1965. december 15-én a Gemini–6 űrhajó parancsnoka volt, és űrrandevút hajtott végre a Gemini–7-tel. 1968. október 11-én az Apollo–7 parancsnokaként megvalósította az első amerikai hármas repülést miközben űrhajója 163-szor kerülte meg a Földet. Az élettevékenységeket biztosító rendszerek szakértője. G. Cooper 1963. május 15-én 22 keringéssel a végsőkig kihasználta a kisméretű űrhajó (Merkury-fülke) összes lehetőségeit. 1965. augusztus 21-én a Gemini–5 parancsnokaként 120-szor kerülte meg a Földet.
Mindez azonban még mindig csak a „kezdet“ volt Utána következtek az amerikai űrhajózás leglátványosabb megvalósításai: az Apolló-missziók és a Föld körüli orbitális űrállomások. Az ezekre való felkészülést megkönnyítették az előzők során szerzett tapasztalatok. Az emberes űrkísérletek egy ideig szünetelnek, de az 1975-ös szovjet–amerikai űrvállalkozásra a közös előkészületek már javában folynak.
Ezekről egy következő cikkben.
Megjelent A Hét V. évfolyama 19. számában, 1974. május 10-én.
