Csupán próbából is érdemes lenne föllapozni bármelyik napilapunk számait: biztos vagyok abban, hogy mindenik többször szóvá tette már az egymás iránti felelősség gondolatát. Igen, felelősek vagyunk egymásért, „egy világ van a szegényember vállán” – s mennyivel szegényebb az, akinek csak vállrózsa.
A Hét valamelyik tavaszi számában Bodor Pál kérdezett meg mindnyájunkat, mit is csinál most Nagy Ervin… A kérdésről a magam régebben, tán másfél éve megfogalmazott kérdése jutott eszembe: mit is csinálnak a Szilágyiak? Géza, tudom, jó ideje beteg, bottal jár, és reménykedik erősen a bot nélküli sétákban. Szilágyi Béla megfordult itthon, Sepsiszentgyörgyön, s a fogadtatástól, a hangulattól ijedt-e meg, szó nélkül visszament a Zsíl-völgyébe. Szilágyi Zsolt itthon üti a vasat, rezet, és zúgolódik néha a zajban, hogy nem hallatszik messzire…
És Nagy Ervin? Mit csinál Nagy Ervin, aki a Szilágyiakkal és néhány más képzőművésztársával az egész ország művészeti köreinek figyelmét a Zsíl völgye felé terelte tizenhét évvel ezelőtt. Igen, ez akkor volt, most a negyvenen túl járnak, a befutás korában – mit csinál hát Nagy Ervin itthon, öt esztendeje, hiszen alig (szinte semmit sem) hallunk róla.
A mayák titkát kutatja, úgy lehet; vaskos könyv hever a díványon, benne a mayák csodálatos kultúrájának emlékei. Az ágy mellett magnó, a spanyolfallal kettéválasztott szobarész ablak felőli ötödében virágállvány. A díványnak támasztva egy bot. Nem ezüstfejű sétabot, járóbot. Mit csinál Nagy Ervin amellett, hogy igyekszik lassan járni a törött lábával?
– Tartozom neked egy pohár vodkával… De mit is akarsz? Írni? Nézd, előbb tisztázzuk, hogy miért. Nem, nem zavarsz, magnót hallgattam, ismered ezt a szalagot? A magyar zene fejlődése, a kezdetleges daloktól és hangszerektől a XX. századi modern zenéig. Roppant érdekes.
Hallgatjuk a zenét, magyarázza, aztán szó került a népviseletről, a festett bútorokról – például: hol van ezeknek a helye a művészeti élet mostani koordinátái között; forog a magnetofon két korongja, egy óra múlva szóba kerülnek a virágai is, gondosan magyarázza, melyik milyen bánásmódot igényel, hogy életben maradjon és tisztességgel növekedni tudjon.
– Két pólust képzeltem el: Petrozsény és a mai nap. E két pólus között van a művészi fejlődésed, benne egy hőskorszak, amely nemcsak sikert, hanem szakadatlan munkát is jelentett, benne a mostani munkád, érdeklődésed. Az is, hogy hogy vagy, Ervin?
– Köszönöm. Ezt inkább hagyjuk a végére. A két pólust elfogadom. Ott Petrozsényben teremteni tudtunk valamit, képzőművészeti szempontból szűz talajon, szakmai közösségektől távol, 1955-tel kezdődően. Egyszer kérdeztem is Szilágyi Gézát itthon, mi lehetett a „titok”, hogyan tudtuk létrehozni azt a kollektívát. Abban az időben a Zsíl völgyében azt is nehezen értették meg, hogy mit akarunk, hogyan segíthetnének a vezetők. De sikerült megvetnünk a lábunkat, országos hírnévre tett szert az a munkaközösség. De eljöttünk, hazajöttünk, hívtak nagyon, de nagyon úgy nézett ki, hogy megértik itt a mi szándékainkat. És kiderült, hogy itt mégsem lehet úgy dolgozni, ahogy képzeltük, pedig folytatnunk kellett volna a munkát, nem úgy, hanem jobban.
Tizennyolc esztendő telt el az indulástól a mai estéig. Kezdetben volt a hőskorszak, számos kiállítás, sok monumentális munka, egy kis kínlódás, melyet már elfelejtett az akkori alkotó légkörben élő kollektíva.
– 1955-ben kerültünk Petrozsénybe. Először is meg kellett élni. Hét órát kaptam, ebből fizettem a havi ebédet. Megalakult a művészeti népiskola, a népi alkotások háza, illetve elődje. Azon a vidéken mi hoztuk össze az első képzőművészeti kiállítást. Azt is el kell mondanom, hogy Kolozsvárt nem is nagyon ragaszkodtak hozzánk. Egy időbeni fjúsági házat akartunk ott építeni mi, egyetemisták, de valahogy nem sikerült. Nos, hát nem maradtunk együtt Kolozsváron, a Zsíl völgyében kellett megállnunk a helyünket, és bizonyítanunk. Semmi kapcsolatunk sem maradt a főiskolával. Petrozsényban a helyi szervek megértették: dolgozni, festeni, rajzolni, tanítani akarunk. Az első ötéves terv élmunkásait rajzoltuk, mindent megbeszéltünk egymás közt, Fodor Kálmán jó szervező volt. A munkásokat rajzoltuk, hol kisvonaton, hol autóra kapaszkodva. Aztán megrendeztük a kiállítást: „Az első ötéves terv élmunkásai”. Megismertek bennünket a munkások is, a vezetők is, támogatni kezdtek. A szövetség bukaresti vezetősége is örült, hogy mi ott dolgozunk. Aztán kértük a képzőművészeti kör létesítését. Szilveszter Győző és Fodor Kálmán nagy bőröndökkel jött haza Bukarestből: festékeket, ecseteket küldtek nekünk, mert addig a főiskoláról hozott felszereléssel dolgoztunk, azzal a festékkel, amit magunk törtünk. A nehézségeket nem akarom fölsorolni, mások is voltak még olyan helyzetben. Meg aztán az eredményeink révén bizalomhoz és lassan lakásokhoz jutottunk, A lényeg az volt: miért dolgozunk.
Nekünk határozott pillanatnyi és távlati programunk volt; ha megkeresném, talán még most is megtalálnám itthon valahol. Ugyanis mi – Szilágyi Géza, Fodor Kálmán, Tellman József, Băiaș Liviu, Iliescu Gheorghe és a többiek – szervezett életet éltünk, és annak a szellemét tovább is vittük. Grafikában földolgoztuk a Zsíl völgye múltját és jelenét, azzal a céllal, hogy később aztán monumentális munkákban tudjuk bemutatni. Érdekes, hogy az udvarhelyi hasonló képzőművészeti kör megszűnt, már csak papíron létezett, minden lehetőség ellenére. Következetesen kellett alkalmazkodnunk közös programunkhoz, másképp aligha lehetett volna eredményt elérni. Igaz, később többen elhagytak, csak startnak tekintették a mi körünket, hiszen nekünk már nevünk volt. Számunkra egy idő után a szintézis következett. A grafikai munka nagy eredménye volt az az album, amelyet a lupényi sztrájk harmincadik évfordulójára készítettünk 1959-ben. A legpártosabb, legközéletibb grafikát műveltük. A közérthetőség fontos szempont volt, hiszen a grafika azoknak szólt, akikről beszélt. Az albumban az ESPLA adta ki, Irimie Străuț, a helyi lap szerkesztője írta hozzá az előszót – a kiállításunk anyagának egyharmada került be. Állítom, hogy ez az ünnepi kiállítás meg az album is segítette olyan eseménnyé avatni a lupényi sztrájk harmincadik évfordulóját, amely mélyen megmaradt a bányászok emlékezetében.
– Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a mexikói harcos grafikára is pontosan akkor és pontosan ti figyeltetek fel… De azt mondtad, hogy távlati célotok a monumentális művészet volt, a vidék s emberei életének grafikai bemutatása után a nagy szintézis. Erről magam is tudok egynémely dolgot, de jobb, ha te kapcsolod be a két pólus közé.
– A monumentális munkát, a faldíszítést is a legelején kellett kezdenünk. És önkéntesség alapján, mert nem kértek és nem fizettek, nem is tudta a vezetőség akkor, hogy mi a szándékunk. De már rengeteg tervünk volt, ha falfelület nem is állt a rendelkezésünkre. A középületek felé fordult a figyelmünk: csupasz falfelületek mindenütt, díszítés sehol. Ekkor már szavunk volt, javaslatokat tettünk. A bányászati egyetem lépcsőházában kiképeztük az oldalfalakat. Aztán én csináltam Déván az első mozaikot, a népművészeti bolt egyik falára. Ott tanultam meg, munka közben a „mesterséget”. Aztán készítettünk sgrafittókat, belső díszítést, falfestést, fémplasztikát. Az utóbbinál már Szilágyi Zsolt is velünk dolgozott. A dévai vendéglő mennyezetén a rézapplikációt is mi készítettük, dolgoztunk Déván a múzeumnak is. A pétrozsényi művelődési ház belső díszítését szintén mi végeztük, Fodor és a két Szilágyi tervei alapján. Erre a munkára szövetségi díjat is kaptunk. Egyszóval: megrendeléseink voltak, mindenütt bíztak bennünk, és ami a legfontosabb, elláttak munkával. Mielőtt eljöttem onnan, öt évig szabadúszó voltam, de bőségesen volt munkám. Mi kell más? A megélhetéshez és a művészethez egyaránt munka kell, 1968 decemberében jöttem Sepsiszentgyörgyre, három megrendelésemet hagytam hátra.
A Cantata profanát hallgatjuk, kúsznak a szalagok egyik orsóról a másikra, nincs lelkünk megállítani. Mit kérdezzek még? Most kellene fölállnom, elfogadnom a javaslatot, hogy majd beszélünk máskor is, egyelőre hagyjuk…
– Hívtak Csíkba is, ide jöttem. Állást, műtermet, lakást ígértek. A műterem lassan meglesz, lakásom van, állásom is. Szívesen jöttem, folytatni akartam a munkát itthon. Előbb az alkotások házához neveztek ki, aztán a művészeti népiskolához kerültem. Később a múzeumtól kaptam megbízatást rendezésre – most ott tartok, hogy a régészeti anyagokhoz írok szabványcímkéket, a rendezést kivették a kezemből. Szívesen elkészítettem volna egy falfestést, tanulmányoztam a barlangrajzokat, a barlangfestészet elemeit, tervet komponáltam, hogy ha a látogató belép ebbe a terembe, egy bizonyos „korhű” benyomással távozzék… Végül tervezőből és kivitelezőből címkeíró lettem itthon öt év alatt. Azelőtt negyvennyolc kiállításon szerepeltem, állandóan volt rendelésem. Most miből élek?
A kiállítások hosszú sora nem lehet végcélja egy képzőművésznek. Szépek, nevelőek a kiállítások, de hát a megrendelést semmi sem pótolja. A kézdivásárhelyi készruhagyárban kaptunk egy falfelületet díszítésre. Utánajártam, jól fogadtak, „hogyne, kell, persze”, aztán itt Sepsiszentgyörgyön szememre vetették, hogy hátuk mögött intéztem a mozaik ügyét… Végül megjöttek a papírok, mindent jóváhagytak – aztán megérkezik a szerződés, és én nem szerepelek a kivitelezők között. Végül azért bevettek engem is. Hiszek, optimista vagyok, de az idő telik-múlik, és a várakozással egymás után veszítem el a munkalehetőségeket. A szálloda meg a művelődési ház díszítésével kapcsolatban is, úgy hallottam, hogy Kolozsvárral tárgyaltak. A művész biztonságérzetéhez megrendelő lap is kell, szerződés: az ember dolgozik és átadja a munkát. Végzi azt, amihez ért, aminek értelmét látja. Dolgozik Nagy Ervin, festeget. Vannak reményei s gondjai is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 41. számában, 1973. október 12-én.
