Tessék velem együtt elképzelni a következő jelenetet: áll Jakabos Ödön Afganisztán valamelyik országútján, arra megy éppen kocsijával egy édességárus, és megkérdi: hová menne? A válasz: – Indiába. Mosolyog erre majd az ember, de semmi rosszallást nem mutat, ugyanis náluk az elmebajosokat tisztelik, mint a szellemek különös megszállottjait. Aztán megtetszik neki a fiatalember, s megkérdi, honnan jön. A válasz: – Romániából, Kézdivásárhelyről. Az édességárus kapcsol és elrobog.
Pedig valahogy így lesz, színtiszta igazat hallanak majd az érdeklődők Jakabos Ödöntől, ugyanis valóban útnak indul valamelyik nap Indiába. Hajó-, teve- meg autóstoppal, karavánnal vagy egyedül, ahogy lehet.
– Számítottál arra, hogy nem lesz olyan egyszerű ez az út, mint nyugat-európai gyalogos vándorlásod 1970-ben?
– Számítottam, viszont nem lehet Indiáig kiszámítani minden útszakaszt. Hogy mivel megyek, az részletkérdés. Az a fő, hogy az ember elinduljon, legyen erős akarata kiszámítani és elviselni mindenféle adódó nehézséget, aztán a többi – mellékes.
– Mégis: India nagyon messze van…
– Nem várhatom meg, amíg összegyűjtöm a pénzt túr–retur repülőjegyre, meg aztán annak értelme sincs, hogy átrepüljek jó néhány ázsiai országon, melyek számtalan élménnyel, ismerettel gazdagíthatnak, ha zarándokként, mindent megfigyelve utazom. Hogy mivel? Ami adódik.
– Félelmetes a vállalkozás, de az érv cáfolhatatlan. Miért éppen India az utad végcélja?
– Öt-hat éves tervem válik most valóra, sőt, azt is mondhatom, hogy gyermekkori vágyaim egyike teljesül ezzel a friss útlevéllel. Elemista koromtól érdekel India, óriási ország. Rendkívül vonzó számomra a földrajza is, az őserdőtől a sivatagig mindent megtalálhatsz ebben az országban. Meg aztán: évezredes kultúrák nyomát, jeleit őrzi ma is India, számtalan vallás keveredett, cserélődött, ötvöződött össze, s éli ma is titokzatos életét. És utoljára hagytam a nagy érvet, mely szintén gyermekkori elhatározásomból született: ott járt valamikor a múlt században egy szomszédom, háromszéki székely tudós, Csoma Sándor, s én régóta készülök végigjárni az ő útját. Most lehetőséget kaptam erre, hosszas készülődés után. Hálás vagyok.
– Szerintem Törökország, Irak, Irán, Szíria, Pakisztán, India, Ceylon vallásaiban majdnem olyan tájékozottnak kell lenned, ha el akarsz igazodni a szellemi, erkölcsi, kulturális, sőt jogi viszonyokban, mint amennyire ismerned kell az illető országok földrajzát.
– Ezt is tudtam. És vannak tanulmányaim, tájékozódtam a hozzáférhető könyvekben. Ezen a téren sok, nagyon sok segítséget kaptam a kolozsvári egyetem néhány tanárától, Csetri Elektől, Bodor Andrástól, Antal Árpádtól. Mondhatom azt is, hogy átolvastam, áttanulmányoztam, kijegyzeteltem minden hozzáférhető és szükségesnek tartott könyvet. Most már ismerem lépésről lépésre Csoma Sándor útját, melyen végighaladok magam is.
– Mit tudsz majd hasznosítani ebből a hallatlanul nehéz vándorútból? A Nagy Példa – a Körösi Csoma Sándoré – ott áll előtted, annak példája, akinek munkájából, szenvedéseiből az egész emberiség, az egyetemes kultúra profitált.
– Én nem vagyok tudós, én egy harminckét éves kézdivásárhelyi fiatalember vagyok, aki kíváncsi a világra, s hajlandó vagyok pillanatnyi (évekig tartó) áldozatot is hozni azért, hogy megismerjem más földrészek világát; most meg fogom nézni Csoma Sándor útjának állomásait, mai állapotukban. Rendbe szedem síremlékét – hallottam, hogy el van hanyagolva –, testes ezt-azt, ami erőmből telik nyomainak gondozására. Fényképezni fogok igen sokat ott, ahol ő a múlt században kutatott, dolgozott, míg elkészült a tibeti nyelvtannal és szótárral. Míg elkészült az a sír Dardzsilingben. Számításomban van összeszedni azokat a legendákat, melyek még ma is élnek ott az emberek ajkán, megérdeklődöm, mit tudnak még az egykori legendás tudósról. Az út első szakasza Dardzsilingben ér véget. El fogok menni Kalkuttába, az Ázsiai Társaság székhazába, viszek és hozok Csoma Sándorra vonatkozó kiadványokat, aztán – Délre! Engem, mint gondolkodót, igen érdekel a buddhizmus, tanulmányoztam az indiai vallási ágazatokat. Kasmírban, Ceylonban még él a régi buddhizmus, szeretném magamnak összehasonlítani az újabbkori buddhizmussal.
Ez a szellemieknek. Aztán tudni kell azt is, hogy India legdélibb pontjától a legészakibbig rendkívül változatos a domborzat, a síkságtól, sivatagtól a hét-nyolcezer méter magas hegyekig megtalálsz minden domborzati jelleget. Tartottam éhségpróbát, egész jól bírtam, aztán megmásztam a Moldoveanu-csúcsot – az is könnyen megy. Szóval – készülni is kellett. Kasmírtól Keralaig közel 5000 km a távolság légvonalban. Hanzelka és Zikmund könyvének az a címe: Világrész a Himalája alatt – hát van benne igazság, mert világrésznyi nagyságú India.
– Délre – meddig?
– Indulok Madrasz irányába, le Ceylonig – ha lehet: mindenesetre szeretnék átmenni a szigetre. Aztán visszafelé átlózok kelet–nyugat irányban a félszigeten, hogy megismerjem, amit lehet, Belső-Indiában is.
– Könnyen beszélsz, de nekem ez is sok volt egy szuszra, szedjük rendbe, sorjába szépen, hátha úgy könnyebb lesz elhinnem mindezt.
– Jó. Kézdivásárhelyről vonattal Isztambulig…
– Hát igen. Szép kis ugrás kezdetnek.
– Erre az útszakaszra itthon veszek jegyet. Törökországon autóstoppal megyek végig. Jó, jó, tudom, hogy nehéz lesz, de minek foglalkozzam állandóan a nehézségekkel, melyek meggátolják esetleg az embert! Aztán Bagdad. A Tigris folyamon valamivel lemegyek. Hajóstop? Tutajstop? Kell hogy legyen ilyen is. Van egy jó ismerősöm Bagdadban, ügyvéd…
– Honnan van jó ismerősöd Bagdadban?
– A címem megjelent néhány angol nyelvű lapban, ez az ügyvéd írt is nekem, hogy találkoznunk kellene, aztán én válaszoltam, hogy nagyon jó, mert éppen készülök Indiába… Nyolcvan ismerősöm van Indiában, nagyobbrészt mind így „ismerkedtünk” meg. Nos, valahol Bagdad környékén maradtunk, onnan valami karavánnal lenne érdekes továbbmenni…
(És én esküdni mernék, hogy ennek a kézdivásárhelyi fiatalembernek még a karaván is megáll, megtudakolják tőle az arabok, a felláhok vagy a perzsák, hogy hovámegy, ő megmondja, hogy Indiába,s azok, hogy sokat ne unatkozzanak a hőségben – úgy tudom, nem beszédesek –, tevét adnak alája, s megbeszélik aztán menet közben, hogy milyen lesz a krumplitermés Kovászna megyében.)
– Mondd, milyen nyelven fogsz társalogni Ázsiában?
– Megtanultam angolul. Anélkül nem megy. Semmit sem érek az olasz, francia, német, eszperantó nyelvvel arrafelé. Meg aztán hindi nyelven is tanultam keveset, ez a második hivatalos nyelv Indiában néhány év óta. Kaptam segédkönyvet, kétnyelvű leveleket barátaimtól, de így szinte lehetetlen az élőbeszéd hallása nélkül megtanulni egy ennyire idegen nyelvet. Majd ott megtanulom. Na, eriggyünk tovább, következik Irán, Afganisztán. Úgy tudom, ott az emberek vendégszeretők, könyvekből is ismergetem az atmoszférát. Gyér a lakosság, elég mostoha az éghajlat, az emberek a nagy távolságok miatt inkább egymásra vannak utalva. Következik Pakisztán, itt már van négy ismerősöm, Lahoreban meg Ravalpindiben. Természetesen nem fogok lóhalálában, így ahogy elmondtam, átrohanni ennyi csodálatos, ismeretlen országon, rögzítek filmre, agykérgemre mindent, amit majd el kell mondanom azoknak, akik itthon esetleg várnak, esetleg kíváncsiak rá. Aztán következik – Észak-India, Körösi Csoma Sándor útjának utolsó szakasza, és Dardzsiling. És – ahogy mondtam az imént – indulok Délre.
Visszafelé ugyanez lesz az irány, kivéve a belső országrészben sorra kerülő cikcakkokat. S miután szerencsésen átvészeltem a déli 42 fokos melegeket, északon fölmegyek Kasmírba, ahol alkalmam lesz 4-5000 méter magasban hűsülni, 42 fokos hidegben.
– Miért választottad épp ezt az időpontot az indulásra? Más szóval: gondolom, hogy az ottani éghajlati viszonyok a fontosak most számodra, éppen ezért mondd el nekünk, mi vár ott?
– Ez a legideálisabb időszak, amikor mehetek. Márciusban kezdődik a forró évszak, iszonyú hőséggel, június végén kezdődik az esős évszak – az sem szelídebb, közlekedni is alig lehet a víztől.
– Alig merem megkérdezni, mit viszel egy olyan útra, ahol (szelíden szólva) az időjárás, a dzsungel, a sivatag, a havas Kasmír minden viszontagsága tiszteletét teszi nálad.
– Viszek egy kis rádiót, egy nagyszerű fényképezőgépet, diafilmet egy kis hátizsákban, egy váltás fehérneműt…
– Ennyi?
– Nem vagyok én sem hős, sem fakír, de az orvosokkal kiszámítottuk, hogy azokat a szérumokat sem tudnám mind elcipelni, melyek biztosan megóvnának a számtalan ismert és ismeretlen kígyómarásától. Itthon orvosi felügyelet alatt elláttak pestis, kolera, feketehimlő elleni oltásokkal, biztonságba tettek, de hol van a Sok Ismeretlen Veszély? S hol vannak még azok a ruhák, melyek megvédenének hidegtől, melegtől. Így hát azzal megyek, ami rajtam van. Na persze, az ismerősök is adnak rám esetleg valami meleget Kasmír hegyei tövében. És viszek gyógyszert is innen is, viszek egy fecskendőt, ezt-azt.
Ugye most már könnyebb elképzelni Jakabos Ödönt, amint éppen ott áll valahol Pakisztánban az út mellett, kocsira vagy karavánra várva. Így, ahogy kinézek az ablakon, a szemem a láthatárig csak egy ezredrészét tudja befogni annak a távolságnak, ahol majd fölveszik járműre, megtudakolják tőle, mi járatban van, megmutatják neki a perzsa temetők, templomok romjait, a történelem ijesztő távolából ránk tekintő Perszepoliszt, Dárius fővárosát, és Ödön mindent meg fog érteni, őt is meg értik majd azok, akik tisztelni tudják a világutak vándorait.
Szerkesztőségi utóirat: Jakabos Ödön néhány napja elindult Indiába. Olyan útra, amilyent az utóbbi évtizedekben nem sokan vállaltak a világon.
Megjelent A Hét III. évfolyama 42. számában, 1972. október 20-án.